Boldog Karácsonyt! - és "kimaradt" jelenet

Sziasztok!
Ahogyan ígértem, hoztam egy amolyan karácsonyi meglepit; megfordult a fejemben, hogy esetleg írok a Fearless-hez egy ünnepi novellát, de valahogy túl giccsesnek találtam az ötletet, így helyette fogadjátok szeretettel ezt a kimaradt jelenetet a könyvből, ami még egyáltalán nem biztos, hogy kimaradt jelenet is marad :D Még egy számomra fontos ember tanácsára írtam meg, aki már olvasta a teljes kéziratot, és egyelőre nem tudtam hová beilleszteni ezt a részt a történetben. Kicsit spoileres, így saját felelősségre olvassátok! Boldog Karácsonyt!

Látomás

Egyik éjjel ismét nem tudtam elaludni; nyugtalanság gyötört, úgy éreztem, az életem újfent széthullóban van. Képtelen voltam megmaradni Mitch mellett az ágyban, egyszerűen nem kaptam levegőt. Először halkan kinyitottam az ablakot, kihajoltam a párkányon, s mélyeket szippantottam a fagyos, esti levegőből. Bár fenyők vettek minket körül, innen az emeletről pont látni lehetett a holdat. Fényesen világított az égen, távol, mégis oly közel. Azon kaptam magam, hogy megbabonázva bámulom, mint valami holdkóros. Szerettem volna, ha valamilyen módon elérhetném, ha többet nem a földön járnék. Kislánykoromban is álmodoztam már erről sokat, leginkább a Pán Péter mesefilm hatására. Élénken élt bennem az a jelent, mikor a három gyerek Péter vezetésével csak úgy hoppsz, kiröppent az ablakon, s útra keltek, hogy sose nőjenek fel. Én sem akartam felnőni, azt pedig soha nem gondoltam, hogy ilyen hamar rákényszerülök. Vajon most hol tartanék, ha még mindig apuci kicsi lánya lennék, mint a kezdetek kezdetén? Senki nem mocskolta volna még be sem a testemet, se a lelkemet. Hallgatnám, ahogy apa mesél a nagyvilágról, olyan helyekről, ahol még sosem jártam, s melyek számomra varázslatosnak hatnak: Párizs macskaköves, romantikus utcáiról, a vajas croissant illatával; Tokio égig érő, fényes tornyairól, megfejthetetlen beszédű emberekkel, s a csodálatos egyiptomi piramisok rejtélyéről. Most már meg lett volna a lehetőségem, hogy eljussak ezekre a tájakra, de már nem voltam gyerek, és apa helyett egy olyan férfi kísérte a lépteimet, aki csak tönkreteszi minden álmom. Egyedül a képzelet maradt, azt viszont nem vehette el tőlem. S képzeletben messze jártam, egészen addig, míg fázni nem kezdtem. Borzongtam a vékony hálóingben, ezért hátra léptem, és becsuktam az ablakot. Még mindig nem éreztem úgy, hogy el tudnék aludni, és nem akartam a szobában maradni. Halkan kiosontam az ajtón, végiglépdeltem a folyosón, majd le a lépcsőn.
Arra számítottam, hogy ezúttal sem találok senkit a társalgóban, ám már az utolsó fokokon állva hallottam, hogy valaki halkan dúdol odalent. Megdermedtem, egy pillanatra a vér is megfagyott az ereimben, s azonnal vissza akartam fordulni. Ám a hang, hiába találtam először hátborzongatónak, mégis szép volt, s a kíváncsiságom felülírta az aggályaimat, így egyszerűen lesétáltam a lépcsőn.
Sötét volt a helyiségben, mint legutóbb, most is csak a kandalló tüze világított. Kivettem előtte két alak körvonalait: Fearless a szőnyegen feküdt teljesen kiterülve, mellette ott térdelt Freya, egészen közel hajolva hozzá, és halkan énekelt. De nem is igazán éneklés volt ez, hanem furcsa torokhangok együttese. Fearless-t úgy tűnt, nem zavarja, sőt alig moccant, csak a farka végét mozgatta. Érdeklődve bámultam őket, de leginkább Freyát; farmer helyett ezúttal bő, skót kockás pizsama nadrágot, és sima fehér trikót viselt, a haját pedig laza cofba fogta, pár elszabadult tincs az arca körül repdesett. Sokkal komolytalanabbnak tűnt így, már-már kislányosnak, és hirtelen melegség öntötte el a szívemet. Annyira szép! – hasított belém a gondolat. Most nyomát sem láttam rajta a szokásos keménységnek, inkább természetes, és sebezhető látvány nyújtott, ezzel különös érzést ébresztve bennem; egyszerre akartam csak nézni, és megérinteni. Tettem egy bizonytalan lépést előre, de Fearless ebben a pillanatban felmordult, és Freya felé kapott. Ijedten a szám elé tettem a kezem, hogy fel ne kiáltsak. Freya viszont nyugodtan reagált, átfogta a kutya nyakát, és visszanyomta testét a földre.
‒ Nyugi, picim, mindjárt lemegy a telihold, és minden a régi lesz.
Fearless halkan felnyüszített, ám szép lassan ismét megnyugodott a gazdája karjai között. Kis ideig még elnéztem őket, aztán szaporán dobogó szívvel visszamásztam a lépcsőn. Az ágyban furcsa mód már nyugodtabbnak éreztem magam, s azt képzeltem, hogy Freya nekem énekel, így merültem álomba.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Könyvkiadás?

A megjelenés óta

Wattpad, és a régi írásaim