3. Fejezet

Reggel nyolc előtt ébredtem. Mitch még aludt: hason fekve horpasztott, kispárnával a fején, szőrös lábfeje kilógott az összegubancolódott takaró alól. Csendben néztem, és azon tűnődtem, felébresszem-e. Emlékeztem, mit mondott Luke a közös étkezésről; ha lekéssük, nem kapunk enni. A hasamra szorítottam a kezem, épp mielőtt korgott volna egyet. Sok idő telt el a tegnap útközben bekapott szendvicsek óta. Ráadásul nem csak hogy éhes voltam, a kíváncsiság is hajtott volna a reggeliző asztal felé. Érdekelt, hogy pontosan mit tudott meg rólunk a lány és a kutyája. A gyanú nem érhet fel a bizonyossággal. Lehet, hogy feltűnően rossz a házasságunk, de akkor sem ismer minket. Nem mondhatnak le rólam csak így, még azelőtt, hogy láttak volna küzdeni.

Magam is meglepődtem hirtelen támadt makacsságomon, azon, hogy meg akarom mutatni. Hazudtam magamnak: azt mondtam, hogy Mitch miatt teszem, hogy őt ne hurcolják meg, és ne legyen oka mérgesnek lenni rám, valójában azonban az erőt kerestem. Rég elhatároztam, hogy kiveszett belőlem, és csupán olykor az álmaimban leltem meg, de most ébren voltam.

Lerúgtam a lábamról a takarót, és felkeltem az ágyból. Visszanéztem Mitch-re – meg sem mozdult. Odaléptem a szekrényhez, és kivettem a táskámból a nesszeszeremet. Nem ártott megmosakodnom, mielőtt emberek közé merészkedem. Magamhoz vettem egy törülközőt is, aztán belebújtam a köntösömbe, és óvatos léptekkel elhagytam a szobát.

Nem kellett messzire mennem; a fürdő épp mellettünk volt. A biztonság kedvéért bekopogtam az ajtón, majd miután késett a válasz, benyitottam. Az aprócska helyiség üres volt és tiszta. Gyorsan ledobáltam a ruháimat, és sietősen megmosakodtam.

Negyedórával később már lent álltam a fogadószobában, és a hangok után füleltem. Evőeszközcsörgés, és vidám nevetés hallatszódott a lépcső mögötti ajtó túloldaláról. Nyilvánvalóan arra lehetett a konyha. Kicsit még tébláboltam, küzdöttem a szorongással, aztán lenyomtam a kilincset.

Amint beléptem, a reggeliző asztalt körülvevő arcok mind felém fordultak. Ott volt Luke, aki széles mosollyal üdvözölt; egy öregember szódásszemüveggel, gyanakvó pillantással, és egy zilált külsejű srác több napos borostával, fáradt szemekkel, és kócos hajjal. Freya ült az asztalfőn – a szeme sem rebbent, mikor meglátott. Szégyenlős mosollyal üdvözöltem a társaságot.

‒ Jó reggelt!

Freya csak biccentett, a bácsi eltátotta a száját, a srác vidáman intett, Luke pedig azonnal kihúzta nekem a mellette lévő széket.

‒ Gyere, ülj le!

Szó nélkül elfoglaltam a felkínált helyet, épp a panzió morcos vezetőjével szemben. Freya ma nem mutatott akkora érdeklődést irántam, mint a bejelentkezésünkkor; azzal volt elfoglalva, hogy lekvárt kenjen a pirítósára. Luke kirakott elém egy tányért, és kitárta a karját az asztal fölött, mintha azt mondaná: vegyél, amit akarsz. Szemügyre vettem a kínálatot – volt rántotta, apró falatokra vágott szendvics pálcikára szúrva, paradicsommal és négyszögletű sajttal a tetején, gofri tetszés szerinti öntettel, és kétszersült. Nehéz volt a döntés.

‒ Egyél gofrit – javasolta Luke, látva, hogy képtelen vagyok elszánni magam. – Isteni a csoki szirup.

A szemüveges fiú felhorkant, és megcsóválta a fejét.

‒ Ne hallgass rá! A gofri nem felnőtt embereknek való reggelire; maximum, ha nászúton vagy. Inkább egyél a szendvicskékből.

‒ Ja, ha tízet bekap belőle, talán még jól is lakik – morogta Luke.

A srác sértődötten felhúzta az orrát.

‒ Sok kicsi sokra megy.

‒ Aha. És ha rajtad múlna, harmatos füvet kapna reggelire – kuncogott Luke.

‒ Sosem ennék füvet – felelte felháborodottan a fiú.

‒ Ezért legelsz a hátsó kertben?

Hirtelen csönd támadt. Érezni lehetett a feszültséget a levegőben, és egy pillanatra komolyan aggódni kezdtem a két srác közti ellenséges viszony miatt – mígnem kitört a nevetés. Luke és az elszánt biológus egymás hátát csapkodták, az öregember pedig rázkódva kuncogott.

‒ Ez jó volt – motyogta. – Vicces fiatalemberek, igaz? – kérdezte felém fordulva.

Nem tudtam, mit válaszoljak. Szokatlan volt számomra ez a hangulat; az iskolai menzán elköltött étkezésekre emlékeztetett, mikor kamaszként egymást ugrattuk.

‒ Kér valaki kávét? – érdeklődött Freya, kis időt hagyva nekem, hogy megbarátkozzam a helyzettel.

Mindhárom kéz a magasba lendült, így én is felfelé nyújtottam a bögrémet. Megvártam, míg Freya teletölti, majd vettem a kétszersültből.

‒ Egyébként a nevem Mr. Ross – mutatkozott be bal oldali asztalszomszédom.

‒ Én Jeremy vagyok – kontrázott rá a fiú. Mr. Ross lenéző pillantással illette.

‒ Mint mondtam vicces srácok, de a jó modorról keveset tudnak. Benned kit tisztelhetünk, kisasszony?

Már nyitottam a számat, hogy megmondjam a nevem, amikor Mitch lépett a helyiségbe.

‒ Jó reggelt, drágám – köszönt unottan, és puszit nyomott az arcomra. Végighordozta a pillantását a vendégeken, majd miután felmérte az erőviszonyokat, odalépett Mr. Ross-hoz, és kezet nyújtott. ‒ Mitch Harper.

Mr. Ross kissé idegenkedve meredt a felé nyújtott jobbra, de az udvariasság kedvéért beletörölte a tenyerét a nadrágjába, és emelt fővel fogott kezet.

‒ Edward Ross.

Mitch mélyen az öreg szemébe nézve bólintott, aztán Jeremy-vel is megismételte a rituálét, egyúttal le is ült mellé. Számára nem esett nehezére választani a menüből: habozás nélkül a rántottás serpenyőért nyúlt, jó nagy adagot halmozott a tányérjára. Belekóstolt, megrázta a fejét, és elvette a sót.

‒ Hol van a kutya? – kérdezte csak úgy félvállról.

Freya ujjai szorosan fonták körül a kávésbögrét.

‒ Elzártam, nehogy gondot okozzon – hangsúlyából és pillantásából kitűnt, hogy valójában a legkevésbé sem tekinti gondnak a kutyáját, és szerinte inkább a vendég az okozó.

‒ Jó, én sem szeretném, ha le kellene lőni – felelte Mitch, és beleharapott egy szelet kenyérbe. Majd gyorsan témát váltott. – Szóval arra gondoltam, hogy ma elviszem túrázni az én kicsi feleségemet. Mindössze két gondom van: először is kevés a tapasztalatom, másodszor nincs megfelelő felszerelésem. Tehát a kérdés: lehet valahol a környéken felszerelést, illetve vezetőt bérelni?

Freya dühödten csóválta a fejét.

‒ Ha valaki ennyire alapvető hiányosságokkal küzd, az ne menjen túrázni.

Mitch metsző pillantással meredt rá, aztán elnevette magát.

‒ Igazad van. De hát, mit tehet az ember? Csábító a természet. Nem igaz, öregem? – azzal oldalba bökte Jeremy-t, aki sértetten megdörzsölte az ütés nyomát. Gyűlöltem, mikor Mitch jó pofának akar tűnni; ez rosszabb volt mindennél.

Luke megköszörülte a torkát.

‒ Nos, nekünk van felszerelésünk, amit bérbe szoktunk adni a vendégeinknek. És túravezetést is vállalok – olykor.

Mitch tekintete felcsillant, míg Freyáról lerítt, hogy legszívesebben megfojtaná a fiút, amiért felmerte ajánlani a szolgálatait.

‒ Ez nagyszerű! – lelkendezett a férjem. – Nem is kell messzire mennünk a segítségért. Köszönjük, Luke.

Luke vigyorgott, és vállat vont Freya felé. A lány lebiggyesztette az ajkát, majd felkelt az asztaltól, és elkezdte összeszedni a tányérokat.

‒ Hé, én még nem végeztem! – kezdett volna tiltakozni Luke.

‒ Sietned kell, ha azt akarod, hogy még dél előtt elindulhassanak a vendégeink – fojtotta belé a szót Freya, és olyan hévvel dobálta be a mosogatóba az edényeket, hogy azok sértetten csörömpöltek.

A következő pillanatban mindenki menekülőre fogta; Mr. Ross motyogott valamit arról, hogy rossz a gyomra, Jeremy pedig tanulmányozni akarta az ébredező erdő világát. Csak én és Mitch maradtunk ülve. Luke és Freya egymással szemben álltak. Végül a srác nyerte, vagy éppen adta fel a némán vívott csatát.

‒ Megyek, összeszedem a cuccokat – közölte, és kifelé indult. Mitch azonnal felpattant.

‒ Segíthetek?

Luke habozva bámult rá, majd legyintett.

‒ Gyere csak.

Mitch felállt, és kinyújtotta a tenyerét, hogy engem is felsegítsen. Engedelmesen megragadtam a kezét, és már felegyenesedtem, mikor Freya közbe szólt.

‒ Nem iszod meg a kávédat?

Lepillantottam érintetlen bögrémre. A torkom megmagyarázhatatlan oknál fogva összeszorult. Félve ránéztem Mitch-re, aki megszorította az ujjaim, aztán nagy meglepetésemre elengedett.

‒ Ha akarsz, maradhatsz – mondta nagylelkűen. – Úgyis idő gondolom, míg összekészülünk. – Szóban megadta az engedélyt, ám a tekintete azt üzente: Vigyázz, mit mondasz! Tisztában volt vele, hova vezethet, ha két lány kettesben kávézgat; kényes témák kerülhetnek elő. Ezt én is tudtam, így kissé megrémültem a helyzettől.

A pillantásom ide-oda ugrált Freya és Mitch között; a lány tekintetében ott rejlett a kihívás. Ekkor eszembe jutott az ébredés pillanatában született elhatározásom, miszerint meg akarom mutatni. Ennél kedvezőbb alkalmat nem is találhattam volna rá.

‒ Oké, maradok – egyeztem bele. Lábujjhegyre álltam, és nyomtam egy szemérmes puszit Mitch arcára. Válaszul durván végigsimított a hátamon, aztán ott hagyott minket.

Freyával pár másodpercig egymásra meredtünk, majd hátat fordított nekem, és a konyhaszekrényben kezdett kutakodni. Visszaereszkedtem a székbe, s jobb híján belekortyoltam a kávémba.

‒ Áh, ezt kerestem! – sóhajtott fel egy pillanattal később Freya. Mikor megfordult egy üveg vodkát tartott a kezében. Büszkén meglóbálta felém, aztán időt sem hagyva a tiltakozásra, lecsavarta a kupakot, és egy jó adagot löttyintett a bögrémbe az italból. – Így. Most majd szabadabban beszélhetünk. – Töltött magának is, és elhelyezkedett velem szemben az asztalnál. – Tegnap nem sikerült valami barátságosra az üdvözlés – kezdte, s közben a karkötőjével babrált. Gyerekes, szivárványszínű darab volt, olyan, amilyet óvódás korában ajándékoz az ember örök barátsága jeléül a csoporttársának. Több helyen foszlott belőle a cérna, és kevéssé illett Freya vagány, nőies külsejéhez. Dús, sötétbarna haja félig eltakarta előlem az arcát, amint előrehajolt. – Figyelj, azt szeretném, ha jóban lennénk, amíg itt vagytok. A legtöbb helyen nem kötelező bájologni a személyzettel és a többi vendéggel, de itt a nyíltság és a jó hangulat sokkal többet ér, mint az a rongyos dollárköteg, amit a férjed fizetni fog nekem.

Kis híján elakadt a lélegzetem. Ez a lány… annyira arcátlan volt! Ökölbe szorítottam a kezem az asztalon. Freya észrevette, és elnevette magát.

‒ Jó, most megint rosszul kezdtem. Lényeg, hogy mi egy család vagyunk. Előbb-utóbb te is rájössz, hogy ez mit jelent.

Fenyegetve éreztem magam a tekintetétől. Bár szívélyesen mosolygott, megint azt éreztem, hogy keresztüllát rajtam. Ő nem tudhatta, de már értettem, mit akar nekem mondani: itt nincsenek titkok. Mitch mi a fenének hozott ide?! Lehunytam a szemem, és megpróbáltam lazítani a testtartásomon, hogy nyugodtabbnak tűnjek. Remegő kézzel felemeltem a bögrét, és belekortyoltam a megbolondított kávéba. Elképesztő volt az aromája: a vodka enyhén égette a torkomat. Később majd rosszul leszek. Freya vigyorgott.

‒ Szóval, hogy hívnak?

Épp csak egy pillanatra ütköztem meg a kérdésen: vajon ha elárulom a nevem, ő lesz a következő, aki uralkodik rajtam?

‒ Olivia vagyok – leheltem.

Freya szeme felragyogott.

‒ Szép név. Nem annyira szokványos.

‒ A tiéd sem – csúszott ki a számon.

‒ Valóban nem – nyugtázta Freya. – Mióta vagytok házasok?

A kérdés nem ért meglepetésként, de megzavart a hirtelen témaváltás, és ösztönösen azonnal rávágtam:

‒ Két éve.

‒ Oh. Szereted?

‒ Ne haragudj, de ehhez semmi közöd.

Farkasszemet néztünk. A szívem vadul kalapált. Miért nem tudtam egyszerűen azt mondani, hogy szeretem? Na persze, képtelen voltam rá. Freya ajkán mosoly bujkált.

‒ Na és honnan jöttetek?

‒ Los Angelesből.

‒ Aha. Már értem, miért nem tudtok semmit a túrázásról. Azért jöttetek, hogy kicsit elbújjatok a világ elől?

‒ Igen. Nyugalmat szerettünk volna – beszéd közben idegesen forgattam a jegyűrűmet. – Mitch keményen dolgozik. Mindkettőnkre ráfér a csend, és a pihenés.

‒ Nyilván – Freya magához vette az italát, hátradőlt a széken, és köszöntésre emelte a bögréjét. – Még egyszer: üdv a Fearlessben!

‒ Köszönöm – motyogtam. Rövid csend állt be. Az udvariasság megkövetelte, hogy szóljak valamit, így feltettem az első kérdést, ami az eszembe jutott: - A panzió a kutyádról kapta a nevét?

Freyát láthatóan örömmel töltötte el a kérdés.

‒ Ühüm. Mindketten a gyermekeim. De Fearless előbb volt, mint a panzió. Mikor megépítettem ezt a helyet, a névadásnál muszáj volt figyelembe vennem, hogy mik az elsődleges szempontjaim: azt szerettem volna, ha a vendégeim biztonságban tudják magukat nálam. Ha amíg itt vannak, nem ijednek meg semmitől. A Fearless egyfajta menedék. Ház az erdőben.

‒ Te egyedül hoztad létre?

‒ Nem, volt egy társam. Most Luke az.

‒ Értem. Jól kijöttök egymással?

‒ Általában – vont vállat Freya. Ismét szünet következett. Úgy tűnt, Freya rám vár, nem kívánja erőltetni a beszélgetést. Fogva tartotta a pillantásomat, mutatóujja a bögre száján körözött.

‒ Azt hiszem, megyek, és megnézem, mit csinál a férjem – közöltem, és felálltam a székből.

Freya is azonnal felegyenesedett, s kinyújtotta felém a kezét. Beletelt egy pillanatba, mire rájöttem, hogy csak a csészémet akarja elvenni. Hirtelen megint melegem lett, arcomon kiütköztek a szégyenfoltok, miközben átadtam neki a porcelánt.

‒ Köszönöm a kávét – mondtam udvariasan, próbálva menteni a számomra kínos helyzetet.

Freya biztatóan mosolygott.

‒ Köszönöm a beszélgetést. – Azzal hátat fordított, és lehajolt, hogy bepakoljon a mosogatógépbe. Farmernadrágja a mozdulat közben lecsúszott a derekán, s egy tetoválás körvonalait véltem felfedezni a bőrén. Kíváncsian bámultam, de nem sikerült rájönnöm, milyen mintát ábrázol, mert ekkor Freya hátranézett a válla fölött, és én azonnal elkaptam a pillantásom. – Megmutassam, merre van a raktár?

Megint beletelt egy kis időbe, mire sikerült felfognom, mire vonatkozik a kérdés.

‒ Öhm, szerintem elég, ha elmondod. Látom, sok a dolgod a konyhával.

‒ Áh, a gép elvégzi helyettem a nagyját. És úgyis ki kell mennem fát vágni.

Elámultam. Önkéntelenül még egyszer végigmértem Freyát. Kevésbé volt törékeny alkat, mint én, de ő is aprócska volt, teste első pillantásra vékonynak, kidolgozatlannak tűnt. Ám ahogy alaposabban szemügyre vettem, észrevettem az izmokat a karján. Hasa is laposan feszült a szürke trikó alatt; erős combját kiemelte a tapadós farmernadrág. Bizonyára tökéletesen alkalmas rá, hogy elvégezze a ház körüli teendőket.

‒ Gyere, menjünk – javasolta, s elindult kifelé a konyhából. Követtem őt az előcsarnokba. Mikor láttam, hogy egyenesen a szabadba vezető ajtóhoz megy, megtorpantam.

‒ Elég hideg van, odakint, nem?

Freya is megállt, és elgondolkodva hátranézett.

‒ Igaz is; hozok neked egy dzsekit. Az én szobám közelebb van. – Mielőtt még magyarázkodni kezdhettem volna, fürgén a lépcső felé vette az irányt. Már a felénél járt, mikor megszólalt a telefon. Bosszús sóhaj hagyta el a száját. Visszarohant, és felkapta a vevőpultról a kagylót. – Fearless panzió, miben segíthetek? – A vonal túlsó végén valószínűleg egy hivatalos személy jelentkezett, mert Freya hirtelen komolyabb hangnemre váltott. Magamtól is kitaláltam, hogy ez hosszabb beszélgetés lesz, s kihasználva az alkalmat, egyedül indultam Mitch keresésére.

A szabadban egyből éreztem, hogy igazam volt: a hideg levegő majdnem visszakergetett a házba. Nem mondhatnám, hogy fagyott odakint, de még nem sikerült hozzászoknom a coloradói hőmérséklethez. Hiába viseltem vastag, kötött pulóvert, a testem reszketett. Tanácstalanul néztem körbe a küszöbről, hogy merre lehet a raktár. Mivel nem láttam melléképületet, ezért a hallásomra hagyatkoztam: fülelni kezdtem, hátha meghallom Mitch, vagy Luke hangját. A környék azonban tökéletesen csendes volt, még a madarak sem csiripeltek. Minden olyan… nyugodtnak tűnt. Furcsának hatott a városi zajok után. Egy pillanatra rám telepedett a magány; úgy éreztem, mintha egyedül lennék a világban. Ám aztán rájöttem, hogy ez lehet a szabadság is. Jobb volt, mint odahaza az erkélyen állni. Itt valóban közel lehettem a természethez. Még ha eleinte félelmetesnek is találtam a helyzetet, kedvem támadt felfedezni a környezetemet. Határozott léptekkel elindultam a fák felé. Nem akartam mélyre hatolni az erdőben, csak egy kicsit… egy kicsit elvonulni.

Alig pár lépést tettem a sűrűbe, amikor meghallottam a neszezést. Azonnal megtorpantam, és ismét kinyitottam a fülem, csak ezúttal nem emberi hangokra voltam kíváncsi. A nesz az egyik közeli bokorból érkezett. Odakaptam a tekintetem, s feszülten lestem a táncoló ágakat. A levelek közül hamarosan felbukkant egy apró, fekete madár, és gombszemeivel egyenesen rám bámult. Elmosolyodtam.

‒ Tehát mégis vagytok; csak a hangotokat nem hallani.

Fogalmam sincs, milyen fajtájú madár lehetett, de határozottan nem énekes. Vetett még rám egy gyanakvó pillantást, majd fürgén elugrált. Maradtam, ahol voltam; behunytam a szememet, s mélyet szippantottam a tiszta, erdei levegőből. Nem is olyan rossz ez a hely – gondoltam. Ha az embert nem fenyegeti a férje, egész kellemes. Csábított a további felfedezések lehetősége, azonban tudtam, hogy most már vissza kell mennem hozzá. Megfordultam hát, és nagy recsegés-ropogás közepette kitörtem a fák közül. Épp szemben találtam magam a meglepett Freyával. Egy kifakult farmerdzsekit szorongatott a kezében.

‒ Épp csak pár percig telefonáltam, de te máris vadkalandra indultál? ‒ Egészen úgy hangzott, mintha felelősnek érezné magát értem. Tanácstalanul zsebre dugtam a kezem. Persze egyből félreértelmezte a mozdulatot. ‒ Tessék ‒ lökte oda nekem a kabátot. Bosszúsan átvettem tőle.

‒ Csak egy madarat néztem.

‒ Áh, már értem. ‒ Derűsen figyelte, amint magamra cibálom a dzsekit. ‒ Szerintem egy a méretünk.

Igaza volt: a ruhadarab először szűknek tűnt, de csupán a vastag pulóver miatt. Egyébként illeszkedett a vállamra, és az ujja is épp a csuklóm fölé ért.

‒ Nagyon köszönöm ‒ motyogtam.

‒ Nincs mit ‒ ezzel minden további nélkül elindult a ház oldala mentén. Habozás nélkül követtem.

Elhaladtunk egy farakás, és egy fatuskó mellett, melybe baltát állítottak. Összehúzott szemmel méregettem. Elképzeltem Freyát, amint nagy erővel lesújt a fejszével. A hideg ellenére izzadtság cseppek gyöngyöztek homlokán, sőt a dekoltázsa is csillogott. Arcán vad, diadalmas mosoly ült, miközben újra és újra lecsapott. Elborzadtam a saját gondolataimtól.

A raktár egészen hátul volt, az épület mögött. Mielőtt elértük, majdnem orra buktam Jeremy hálózsákjában (a fiatal biológus szerencsére nem feküdt benne). Ahogy egyre közelebb értünk a kis fatákolmányhoz, már hallottam a fiúk hangját. Mitch épp kérdezett valamit, Luke pedig tudományos hangon magyarázott. Felsóhajtottam.

‒ Nos, itt volnánk ‒ szólt Freya. ‒ Megyek is, vár a munka.

Figyeltem, ahogyan elsétál, aztán beléptem a raktár ajtaján, és átöleltem a férjem derekát, ahogyan illik. Öt perc múlva minden készen állt a túrához.

A kirándulás első megállóhelye a közelben lévő kisváros benzinkútja volt. Bár a felszerelésünk megvolt, gondoskodni kellett az élelmiszer ellátmányunkról is. Luke rábízta a vásárlást Mitch‒re, miután látta, hogy férjem mennyire lelkesen szeretné elvállalni a feladatot. A kezébe nyomott egy hosszú listát, aztán hátradőlve várakozott velem a furgonban.

‒ Szerinted képes teljesíteni a küldetést? ‒ kérdezte vigyorogva.

Savanyúan vállat vontam. Luke vidáman felvonta a szemöldökét.

‒ Nem azért, de a férjed elég tájékozatlannak tűnik nekem. Igaz, kénytelen vagyok elismerni, hogy gyorsan tanul. Jó ügyvéd?

‒ Áh, szóval beszéld neked a munkájáról ‒ nyögtem. ‒ Más témája nincs is. Mindig csak a karrierjével tud kérkedni. ‒ Tessék, már megint. Már megint ócsárolom őt!

Luke észrevette, hogy zavarba jöttem saját elszólásomtól, mert hangosan felnevetett.

‒ Nyugi, nem árulom el senkinek, hogy szidtad előttem. A legjobb házasságot is az egymás iránti gyűlölet tartja össze.

Ezen egy pillanatra elgondolkoztam. Gyűlölöm Mitch‒et? Nem, inkább rettegem! Vajon ez is normális egy házasságban? Kötve hittem.

Luke épp mondott volna még valamit, mikor észrevettük Mitch közeledtét. Hatalmas papírzacskót ölelt a mellkasához. Luke kinyitotta az ajtót, és átvette tőle a csomagot a listával együtt.

‒ Úgy nézem, minden megvan ‒ motyogta, szemügyre véve a zacskó tartalmát. ‒ Jó, akkor kezdjünk lassan átpakolni. ‒ Hátranyúlt a válla felett, és előhúzott két hátizsákot. Az egyiket átnyújtotta Mitch‒nek, a másikat pedig nekem adta. ‒ Osszátok kétfelé a cuccot, úgy, hogy nagyjából mindkét hátizsák egyenlő súlyú legyen. Nem akarjuk, hogy valamelyikünk megszakadjon, igaz?

Nem akartuk. Gyorsan elintéztük a pakolást, aztán Luke a közelben magasodó hegy lábához hajtott velünk.

‒ Elsőnek nem megyünk messzire ‒ magyarázta. ‒ Ne vegyétek sértésnek, de gyakorlatlanok vagytok, hamar kimerülnétek. Másrészt pedig, benne vagyunk az őszben, és korán sötétedik. Még alkonyat előtt vissza kell érnünk.

Egyikünk sem vitatkozott vele, teljes mértékben rábíztunk magunkat a tanácsaira, az irányítása alá tartoztunk. Még Mitch is hajlandó volt engedelmességet tanúsítani, holott megszokta, hogy mindenben, és mindenkinek ő parancsol. Ebben a helyzetben azonban tehetetlen volt; nem rendelkezett előismeretekkel a témában, így inkább csendben maradt, hacsak a kérdéseit nem vesszük. Olyan őszinte érdeklődéssel fordult Luke felé, mintha tényleg tanulni szeretne tőle.

Mielőtt nekivágtunk volna a hegyi ösvénynek, Luke még elmondott néhány alapvető dolgot: arra kért minket, hogy mindig figyeljünk a másikra. Ha látjuk a társunkon, hogy fárad, álljunk meg, és itassunk vele vizet, akkor is, ha ő maga úgy érzi, nem szomjas. Mindig libasorban haladjunk, és ha az út lejt, tartsunk egymástól megfelelő távolságot. A sziklás részeken óvatosan haladjunk, lehetőleg ügyeljünk a lábunk elé. Ha elveszítjük az egyensúlyunkat, olyan felületet keressünk, amiben biztonsággal megkapaszkodhatunk: ez lehetőleg ne a társunk legyen, és ne is egy vékony ág, amely könnyen letörik. Ezt a részt kevéssé értettem, hisz az ember, ha megbotlik, önkéntelenül a legközelebbi biztosnak tűnő pont után kap, és nem gondolkozik túl sokat. Ennek ellenére úgy tettem, mint aki mindent pontosan felfogott.

‒ Rendicsek. Na, ennyi lenne ‒ zárta le a rögtönzött kiselőadást Luke, és vállára kanyarította az egyik táskát. Nagy meglepetésemre a másikat nekem szánta. ‒ Oké, én megyek elől. Olivia, te követsz engem, és Mitch, te vagy a sereghajtó.

Férjem ezen fennakadt kissé, de Luke közölte vele, hogy hölgyeket sosem hagyunk hátra. Magamban jót mosolyogtam.

Erdei ösvényen indultunk el, mely tett egy kört a hegyen. Eleinte könnyedén haladtunk, bár az út végig felfelé vezetett. Az első fél óra után Luke pihenőt rendelt el. Nem éreztem fáradtnak magam, igaz, gyorsan szedtem a levegőt, de még simán bírtam volna a tempót. Meglepődtem magamon, hisz otthon nem igen volt részem testmozgásban, leszámítva a heti egy‒két órát a futópadon. Mitch fizette a fitneszbérletemet, egyértelművé téve ezzel, hogy azt szeretné, ha még sokáig megőrizném az alakomat. Nem sok értelmét láttam a dolognak, hisz ismertem a saját testemet, tudtam, hogy kevés az esély rá, hogy súlyosan elhízzak (nem hiúságból, egyszerűen jó genetikai adottságokkal rendelkeztem). Éppen ezért alig használtam ki a tagságomat, csak olyankor mentem le használni a gépeket, mikor éreztem, hogy máskülönben szétrobbannék az elfojtott indulatoktól. Futás közben kitisztultak a gondolataim, és némiképp lenyugodtam. Néha a parton is futottam pár kilométert, bár ritkán mertem megtenni, mivel tudtam, Mitch mennyire féltékeny. Nem engedélyezte a szabadtéri sportot, mert attól félt, összeismerkedhetek valakivel, aki kevésbé goromba és zsarnok, mint ő. Tisztában voltam vele, hogy figyeltet, és egy magánnyomozót elég komoly feladat lerázni. Csak olyankor volt szerencsém, mikor a kövérebbet küldte utánam. Közhely Donnie elég hamar kifogyott a szuszból, és a tengerparton kevés hasznát vette a Cadillacnek. 

Lehúzódtunk az ösvényről, és ittunk pár korty vizet. Mitch mellettem állt; ahogy végignéztem rajta, el kellett ismernem, hogy ő is jó formában van. Hétvégenként nálam jóval több időt töltött az edzőteremben. Egy kis séta hegynek felfelé, úgy tűnik, meg sem kottyant neki.

A következő félóránkénti pihenőnél neki is megakadt rajtam a szeme, és mintha csak korábbi gondolataimat idézte volna, megkérdezte:

‒ Hogy bírod, drágám?

Ahelyett, hogy büszkén felszegtem volna az állam, lesütöttem a szemem, hogy ne lássa benne a dühös szikrákat.

‒ Jól.

A következő mozdulatával meglepett: lehajolt, és megtapogatta a lábszáramat.

‒ Hm ‒ dünnyögte, ujjaival felfelé haladva a combomig. Szokás szerint megdermedtem. A szemem sarkából rémülten Luke‒ra pillantottam, ám a fiú közönyös arcot vágott. Szerencsére a teszt ezúttal csak pár pillanatig tartott. ‒ Jók a virgácsaid ‒ közölte Mitch, és vidáman rácsapott a fenekemre. ‒ Szerencsés fickó vagyok! Szerinted is, Luke?

A srác erre úgy tett, mintha eddig nem is figyelt volna; tartózkodó mosollyal fordult Mitch felé.

‒ Aha. Nagyon‒nagyon szerencsés ‒ nekem is jutott a mosolyból, aztán Luke már előrefele nézett. ‒ Mehetünk tovább?

‒ Naná! ‒ felelte lelkesen Mitch, és miközben elment mellettem, kikapta a kezemből a hátizsákot. ‒ Hadd vigyem egy kicsit én ‒ azzal elém vágott.

Luke kissé fennakadt.

‒ Öh, haver, nem felejtettél el valamit? A sorrend…

Mitch hátrapillantott rám, és gúnyos, affektáló hangon megkérdezte:

‒ Ugye nem baj, ha egy darabig hátul kell menned, szívem? Szeretnénk egy kicsit beszélgetni.

Nem tudtam, mit válaszoljak. Ránéztem Luke-ra, aki próbált udvariasan, de szigorúan fellépni Mitch-csel szemben.

‒ Beszélgetni később is lesz időnk. Most tartsuk magunkat a túrához. Hiszen ezért jöttünk, nem?

Mitch elvörösödött.

‒ De, persze. ‒ Megtorpant, és széles karmozdulattal jelezte, hogy menjek előre.

Leszegett fejjel megkerültem, és követtem Luke-ot tovább az ösvényen. A hátamban éreztem Mitch dühös, gyilkos tekintetét, miközben már egy nehezebb, sziklás terepen vonultunk. Jobb oldalról csodás kilátás nyílt a hegyekre. Összeszedtem a bátorságom, és elkértem a hátizsákból Mitch-től a fényképezőgépemet.

‒ Szeretsz fotózni? ‒ kérdezte kíváncsian Luke.

‒ Ó, igen ‒ feleltem.

‒ Egyszer akartam neki nyitni egy műtermet ‒ kotyogott közbe Mitch. ‒ De visszautasította az ajánlatomat. Pedig tényleg ügyes ‒ ismerte el, leginkább Luke kedvéért.

Valójában Mitch csak egy-egy másodpercet szentelt a fotóimnak. Mielőtt megismerkedtünk, még sokkal többet foglalkoztam fényképezéssel; volt egy bridge gépem, és azzal jártam a természetet. Szerettem a tájfotózást, s még annál is jobban a portrékat. Általában a családomról, vagy a barátaimról készítettem arcfelvételeket, iskolai-ünnepi rendezvénykor, és persze a saját magunk örömére. Apa támogatott, és még a halála előtt lepett meg egy komolyabb fényképezőgéppel. Fotótanfolyamra is be akart íratni, csak sajnos erre már nem került sor; Anya nem értett egyet az ambícióimmal, mélyen megvetette a független, erős nőket, akiknek van karrierjük: ő unalmas, de jólétben töltött házaséletet képzelt el számomra egy sikeres férfi oldalán. Így hát úgymond, kihasználta apám halálát, és hozzákényszerített Mitch-hez. A férfihoz, aki tudtam, csak azért akar nekem műhelyet nyitni, hogy aztán azt is elvegye tőlem, ezért inkább nem kértem a tünékeny álomból. Különben is, rég elszállt minden ihletem. Legalábbis mostanáig azt hittem.

‒ Odaadod még egy kis időre a gépet? ‒ kérdeztem Luke-ot, és rávillantottam egy halvány mosolyt. Szó nélkül a kezembe nyomta a Nikont. A következő pillanatban meglepetten pislogott, mikor felé irányítottam az objektívet. ‒ Nézz el a hegyek felé ‒ kértem. ‒ Légy természetes.

Luke hanyagul vállat vont, és sikertelenül igyekezett elfojtani mosolyát. Megpöccintette a napszemüvegét, s a fény felé fordította arcát. Lelkesen kattintgatni kezdtem. Mitch csípőre tett kézzel figyelte ténykedésemet.

‒ Engem nem is akarsz megörökíteni? ‒ kérdezte félig viccesen. Azonnal leeresztettem a gépet. Mitch diadalmasan vigyorgott, és odalépett Luke mellé. ‒ Mit szólnátok egy közös képhez? ‒ Elsősorban Luke-nak szólt a kérdés.

A fiú megint csak a vállát vonogatta.

‒ Oké. Ha ragaszkodsz hozzá…

Bizonytalanul feltartottam a gépet. Megnyaltam az ajkam, és ráközelítettem a két férfi arcára. A fényképezőgép „szemén” keresztül mindig is tisztábban láttam; a tegnapi hasonlóság, amit felfedeztem férjem és fiatal túravezetőnk között, most még feltűnőbb volt: úgy festettek, mintha testvérek lennének. Mitch hajszíne egy árnyalattal sötétebb volt, de ugyanolyan dús, és borzas, mint Lukeé; a szájuk körüli gödröcskék is egyforma hangsúlyt kaptak, annyi, hogy Mitch mosolya sokkal keményebb volt, az arca pedig valamivel barnább, és a sok kozmetikai kezelés ellenére ráncosabb. De ezek csak a természetes különbségek idős, és fiatal között. Egyébként simán vállon veregethették volna egymást a tükör előtt.

Haboztam lenyomni az exponáló gombot; csak bámultam rájuk.

‒ Egy pillanat ‒ motyogtam, és úgy tettem, mintha hirtelen eszembe jutott volna, hogy nem állítottam be valamit. Elkezdtem a Nikonnal babrálni, és közben egyre hátráltam, hogy távolabb kerüljek tőlük. Nem érzékeltem, hogy a szakadék széle csupán néhány méterre van mögöttem. Luke rám kiáltott, hogy álljak meg, ám akkor már késő volt: a csizmám sarka megcsúszott egy ágon, és egyensúlyomat vesztve hátrazuhantam.

A következő, amire emlékszem, hogy két rémült arc bámul le rám, olyan egy méter magasságból. Nem estem nagyot, a sziklapárkány felfogta a testemet, mégis fájt minden porcikám, és egy pillanatra valószínűleg elvesztettem az eszméletemet.  Moccanni sem mertem.

‒ Ne mozdulj! ‒ kérte Luke, mire erőtlen nevetés hagyta el az ajkamat. A következő ösztönös ostobaság a „Jól vagy?”‒ című kérdés lett volna, ám ez nem hangzott el. Helyette Luke lemászott hozzám, és leguggolt mellém, míg Mitch némileg sápadtan, és kíváncsian figyelte a jelenetet a magasból.

‒ Csak szép lassan ‒ tanácsolta Luke. ‒ Nem kell kapkodnunk. Tudod mozgatni az ujjaidat? Nem fáj a hátad?

Attól félt, amitől én is. Lassan megbillegtettem a mutatóujjamat, aztán a többit utána, végül marokra fogtam egy követ. Utána következtek a lábujjaim. Minden működött, kivéve… Felszisszentem.

‒ Aú! Rendben vagyok, csak a lábam… ‒ Ahogy megmozdítottam, iszonyatos fájdalom nyilallt bele a bal bokámba.

‒ Biztosan csak kibicsaklott. Esetleg ínszalaghúzódás ‒ tippelgetett Luke, anélkül, hogy egy pillantást vetett volna a sérülésemre. ‒ A fejed jól van?

Kicsit megemeltem a nyakam, és hátranyúltam a tarkómhoz. Nem vérzett.

‒ Jól.

‒ Oké. Próbálj felülni. Lassan.

Óvatosan felegyenesedtem; kicsit szédültem ugyan, de úgy éreztem, egyben vagyok, kivéve a lábamat. Luke végre hajlandó volt szemügyre venni a szerencsétlenül járt végtagot. Lehúzta a csizmámat ‒ azt hittem, hogy belehalok a fájdalomba ‒, aztán hümmögve megvizsgálta a bokámat.

‒ Kibicsaklott ‒ erősítette meg.

Megkönnyebbülten kifújtam a visszatartott levegőt; akkor ez nem akkora nagy baj. Igaz? Felnéztem Mitch-re, aki ingerülten harapdálta az ajkát, amiért a figyelem rám terelődött. Utálta, ha valakit a gyengesége miatt tüntetnek ki, nem bírta elviselni, ha valaki ápolásra szorult.

‒ Sajnálom ‒ suttogtam a szemébe nézve.

Mitch elfordította a fejét, majd káromkodott egyet, és nagy megdöbbenésemre lemászott hozzánk.

‒ Segítek felvinni ‒ mondta.

Luke nemet intett.

‒ Többet segítesz, ha fent maradsz. Úgy át tudod venni tőlem.

Mitch egy pillanatig habozott, mielőtt biccentett.

‒ Jó, de vigyázz rá! ‒ Visszakapaszkodott a hegyoldalon, Luke pedig elkapta a derekamat, és feltolt a peremig; Mitch átkarolta a testemet, s felhúzott maga mellé. Mikor már biztonságban voltam, sem engedett el, úgy dédelgetett a karjaiban, mint valami kincset. Remekül értett a megtévesztéshez: Luke azt látta, hogy örül nekem, amiért megmenekültem, csak én éreztem, milyen erős a szorítása; szó sem volt féltésről, ezzel büntetett a szerencsétlenségemért.

‒ Hogy fogjuk lecipelni innen? ‒ kérdezte.

Luke már az elsősegélyes ládában kotorászott.

‒ Most egy darabig nem léphet rá a lábára. Majd felváltva támogatjuk. Egy kibicsaklott boka miatt nem csődíthetjük ide a hegyi mentőket. ‒ Kivett egy köteg gézt a dobozból, levágott belőle egy csíkot, és megnedvesítette az ivóvízzel, majd óvatosan az ölébe vette a lábamat. A bokám köré tekerte a gézt, s közben megnyugtatóan duruzsolt. ‒ Örülök, hogy nem esett nagyobb bajod! Veszélyes ez a terep, mint mondtam. Szerencsére pár nap alatt rendbe jössz.

‒ Az a szerencse, hogy itt vagy velünk, Luke! ‒ szólt közbe Mitch.

Luke türelmetlenül felsandított rá.

‒ Nem az én jelenlétemen múlt, hogy nem történt komolyabb baj. Így, ni. Ez majd kissé hűti a fájdalmadat ‒ tette hozzá, nekem címezve. Alig mertem felmosolyogni rá. Úgy szorongattam a fényképezőgépet, mint kisgyermek a plüss maciját. Még zuhanás közben is fogtam. Luke követte a pillantásomat, és elnevette magát. ‒ Mit meg nem tesz az ember egy jó fotóért! ‒ Erőtlenül kuncogtam. Luke ugyan mosolygott, ám kezdtek elmélyülni a ráncok a homlokán. ‒ Tudom, hogy most egy kisebbfajta sokkélmény ért, de el kéne indulnunk. Lassan tudunk majd csak haladni, s félek, hogy lemegy a nap.

‒ Én… felőlem mehetünk ‒ leheltem, mire Mitch mocorogni kezdett mögöttem.

‒ Na, gyere, bébi! ‒ mondta, s ügyesen átvetette a karomat a vállán. Az ő karja satuként fogta körbe a derekamat.

‒ Mitch, nagyon kell ügyelned, hogy hová lépsz ‒ figyelmeztette Luke, miközben összeszedte a csomagjainkat.

‒ Nyugi, vigyázok a feleségemre ‒ morogta Mitch, és elindult velem lefelé az ösvényen.

Fél lábon sántikáltam, s mindvégig rettenetesen bénának éreztem magam. Csak abban bíztam, hogy Mitch ezúttal sem fog kímélni, és hamar leérünk a hegyről, mielőtt végighányom az utat.