1. Fejezet

Az erkélyen álltam, és az acél szürkéből narancsszínre váltó eget bámultam. Pár másodperc volt hátra napfelkeltéig. Szokás szerint korán keltem, hogy el ne mulasszam a pillanatot. A reggelem mindig így indult: napfelkeltével. Persze tisztában voltam vele, hogy ugyanezt sok ember elmondhatja magáról, ám az élmény mindenkinek mást jelent: a rabnak a szabadság ígéretét, a szabad embernek egy új kaland kezdetét, a hétköznapi halandó pedig talán már észre sem veszi a csodát.

Rákönyököltem az erkély korlátjára, mezítelen talpammal felléptem a rács alsó fokára. Előrehajoltam, és élveztem, ahogyan a friss reggeli szellő végigsimogatja arcom, majd belekap a hajamba, és szétnyitja a fürdőköpenyemet. Megborzongtam a természet érintése nyomán. Senki sem bánhat olyan gyengéden egy nő lelkével, mint a napfelkelte, és egy durva tenyér érintése sosem érhet fel egy lágy széllökéssel.

Felsóhajtottam, és kivételesen behunytam a szemem, így csupán a bőrömmel érzékeltem, mikor kel fel a nap. Hirtelen melegség öntött el, a szemhéjam belülről vörösen izzott. Lábujjhegyre álltam, arcomat a fény felé tartottam, és minden egyes porcikámat átjárta az öröm.

‒ Te meg mi a fenét csinálsz?

A nyers hang kibillentett az egyensúlyomból. Körmeim belevájtak a korlátba, leszántva róla az egyébként is patakzó festék réteget. Megdermedtem. Magabiztos, megfontolt léptek közeledtek a hátam mögül, s egy kéz hullt a vállamra.

‒ Mondtam, hogy ne gyere ki ide. Veszélyes.

Nem feleltem, inkább keményen beharaptam az ajkamat. A szemem még mindig csukva volt. A kézhez tartozó tömpe ujjak a nyakamhoz vándoroltak. Az arany pecsétgyűrű egy pillanatra nekinyomódott a torkomnak, mire azonnal megfeszültem. Egy kar fonódott a derekam köré, szoros ölelésbe vonva a férfitesttel. Borosta szántotta végig a lapockámat, majd az arcélemet, amint hozzám dörgölőzött az arcával. Éreztem az aftershave illatát, és a saját félelmemét. Nem is tudom, melyik rémisztett meg jobban. Mindkettő ismerős volt.

‒ Hogy aludtál? – kérdezte, bár szavai inkább csak mormogásként hatoltak el a fülembe, mert közben a nyakamat csókolgatta.

‒ Jól – rebegtem. Elégedetten felmordult, és a keze hirtelen a combomra siklott. Önkéntelenül felszisszentem, pedig ügyelnem kellett volna rá, hogy csendben legyek. Tudtam, hogy ez tetszik neki, és az öröme még veszélyesebb, mint a haragja.

Halkan felnevetett, mintha tudná, mire gondolok, és a következő pillanatban megmarkolta a lábam közét. Könnyek gyűltek a szemembe.

Másodpercek teltek el, és nem történt semmi, mire rájöttem, hogy csak meg akar szorongatni. Ekkor elengedtem magam, és türelmesen vártam, míg kiéli rajtam a hatalmát. Még egyszer belecsókolt a nyakamba, aztán el is engedett.

‒ Kész a reggeli – közölte a legnagyobb természetességgel, és elindult vissza, amerről jött.

‒ Mindjárt megyek – feleltem.

Újfent az eget bámultam, de ezúttal párás volt az idő; a könnyeim elhomályosították a napot. Így már fájóan hatott a napfelkelte. Összehúztam magamon a köpenyt, és szorosan megkötöttem az övet, csak utána követtem férjemet az étkezőbe.

Mitch már ott ült a szépen terített asztalnál. A ragyogó fehér tányérok, az ízlésesen tálalt fogások, és a vázában tündöklő jácint természetesen nem az ő műve volt; láthatatlan szobalányunk, Julie keze munkáját dicsérte. A fiatal lány három hónapja dolgozott nálunk, ami rekordidőnek számított. Ő volt az első, aki úgymond „bevált”. Köszönhető ez annak, hogy szinte sosem mutatkozott előttünk, én legalábbis első munkanapja óta alig néhányszor láttam. Nagyon ügyelt a diszkrécióra, nem akart belefolyni az életünkbe, nem ütötte bele az orrát a dolgainkba, csendesen ügyködött a háttérben. Mitch figyelmeztetése e szerint célba talált; ő mindig meghagyta az alkalmazottaknak, hogy ne legyenek láb alatt, különben rövid úton repülnek. Férjem mániákusan védte a magánéletünket, de leginkább saját hátát próbálta fedezni ezzel. Nem szabadott kiderülnie, hogy az álomházasság csupán trükkös látszat, hogy valójában a két éve tartó tündérmese egyenlő rémhistóriával, amelynek szájról szájra kéne terjednie a csillogásra és gazdagságra vágyó, naiv fiatal lányok körében. Ami pedig az édesanyákat illeti, nekik kifejezetten meg kéne tiltani, hogy beleszóljanak gyermekük választásába.

‒ Lesz mára egy meglepetésem – közölte Mitch, miután letette a kávés csészét. Jóízűen evett-ivott, miközben én mereven bámultam a tányéromat.

‒ Mi az? – kérdeztem színtelen hangon. Reméltem, hogy nem megint egy babakelengye, mintegy célzásként. Lepillantottam az ölembe, és lapos hasamra fektettem a tenyerem.

Mitch követte tekintetével a mozdulatot, ám nem szólt semmit. Megfontoltan megtörölte a száját a szalvéta sarkával, és csak utána fejtette ki a mondandóját.

‒ Egy utazás. Még ma délben el akarok indulni veled.

‒ Hova megyünk?

‒ Coloradóba.

Kis híján félrenyeltem a narancslevet. Még hogy Coloradóba!?

‒ Minek mennénk… oda?

Mitch félrebillentett fejjel bámult rám, mintha nem értené, miért kelt bennem ez akkora megrökönyödést.

‒ Hegyet mászni. Kikapcsolódni. Kalandokat átélni. Kettesben lenni. – Átnyúlt az asztal felett, és megragadta a kezem. Féltem rápillantani, csak a mandzsetta gombját láttam, rajta a családi címer: cirádás H betű, mint Harper.

‒ Itthon is állandóan kettesben vagyunk – mutattam rá.

Mitch erősebben szorította a kezem.

‒ Talán nem akarsz velem lenni, drágám?

Kinyitottam, majd becsuktam a számat. A gyomrom máris reszketni kezdett. Colorado ide, vagy oda, nem jó irányba haladunk.

‒ Dehogynem. Ne viccelj – leheltem, és megcsillogtattam legszebb mosolyom emlékét.

Mitch arcának visszatért jóképű simasága. Ha dühös volt, egyből meglátszott rajta: vonásai eltorzultak, egy pillanatra kemény ráncokban ütközött ki valódi énje. Most megint tette az udvarias álomlovagot. Ajkához emelte a kézfejemet, és könnyed csókot lehelt rá.

‒ Akkor örülj velem egy kicsit.

‒ Örülök. Csodás ötlet – ismertem el kelletlenül, mintha legalábbis előző őszinte hibámat, és a veszélyes pillanatot felcserélhetném erre az átlátszó hazugságra.

Mitch várt még valamire. Hihetetlenül kék szemeivel hihetetlen mélyre menően fixírozott. Elpirultam, amint rájöttem, mit szeretne. Áthajoltam az asztal felett, és összeszorított ajkamat az övéhez préseltem. Már el is akartam húzódni, ám hátulról belemarkolt a hajamba, és vad csókba vont. Vagy két percig tartott, míg szabadulni tudtam.

‒ Ó, és még valami… - mondta, mielőtt egészen eleresztett volna. Várakozóan fúrta pillantását az enyémbe. Úgy hatott rám, mintha hipnotizálna, pontosan azt mondtam, amit hallani akart.

‒ Szeretlek. – Bár a szám kiszáradt közben, és a hangom remegett, ő elégedett volt.

‒ Én is szeretlek, mézes csupor – felelte, majd kacsintott egyet, és kávéscsészéjével intett, hogy mehetek csomagolni.

A ruhásszekrényem nagyobb volt, mint a legtöbb ember lakása. A férjemről minden rosszat el lehetett mondani, de azt nem, hogy ne lett volna bő kezű. Rengeteg pénzt tömött a zsebembe, akár akartam, akár nem, és minden héten vennem kellett legalább egy ruhát, akár akartam, akár nem. Még kikötése is volt a ruhák rendeltetését, és stílusát illetően: fehérneműt csak ő vásárolhatott nekem. Általában a „túl szexi” kategóriába tartozó darabokkal tért haza, amik alig takartak valamit, és csak egyszer viselhettem őket, mivel szabályosan leszaggatta rólam a csipkét. A testemen kívül ezek a göncök voltak durvaságának bizonyítékai. Gondolkoztam rajta, hogy összegyűjtöm az anyagdarabokat, és varrok belőlük egy függönyt, vagy ágytakarót. Talán túl morbid lett volna, de mindenképpen bizonyíték.

A többi ruhám jórészt visszafogott volt, de kötelezően itt is akadtak provokatív textilek. Miután Mitch egyszer órákat veszekedett velem, és kidobta a legtöbb ruhámat, mert szerinte „csak egy megrögzött keresztény banya” öltözik így, kénytelen voltam váltani. Szerencse, hogy alig volt itthon, illetve nem nagyon jutott ideje kísérgetni, így az esetek többségében mégis azt viselhettem, amit szerettem. A kedvencem egy világoskék nyári ruha volt, amely combközépig ért, és nagyszerűen illett szőke hajamhoz, sőt, csodásan kiemelte a szemem színét. Egyedül ebben éreztem „valakinek” magam. Mitch mellett nem sok önbizalmam maradt. Kizárólag a kék ruha idézte fel nem is oly régen élt tinédzser koromat, mikor még hittem az álmokban, és csak úgy sugárzott rólam az életöröm. Mostanra ebből nem sok maradt, hála édesanyámnak, és a szerelmemnek.

Belebújtam egy kényelmes rövidszárú farmerbe, és egy ingbe, hogy addig se flangáljak egy szál semmiben, míg készülődöm. Levettem a sporttáskát a szekrény tetejéről, aztán csak bámultam üres mélységébe. Vajon meddig leszünk távol? Nem mertem megkérdezni, de nem ártott volna tudnom, hány napra csomagoljak. Az az egy biztos, hogy meleg, és strapabíró holmira lesz szükség. Végül kiválogattam a vastagabb farmereimet, kötött harisnyát, derékmelegítőt, garbós pulóvert – és a kupac tetejére, némi habozást követően, kelletlenül rádobtam a Mitch-féle, egyetlen megmaradt fekete, falatnyi tanga bugyit. Ezután becipzáraztam a sporttáskát, majd kilestem a nappaliba, hogy lássam, elment-e már a férjem.

Az egész lakásban síri csend honolt, az uramnak nyoma sem volt. Jól esően felsóhajtottam, és az órámra nézve megállapítottam, hogy még maradt két órám a tervezett indulásig. Kényelmes léptekkel kisétáltam a konyhába, ahol töltöttem magamnak egy pohár bort.

A borosüveggel és a pohárral együtt visszamentem a kisszobába, ahol az erkély is volt. Úgy akartuk, hogy ez legyen a gyerekszoba, vagyis Mitch akarta úgy. Fél évvel ezelőtt kezdett bele az átalakításokba. A lakás eredetileg négy szobás volt; egy nappali, két háló, és dolgozószoba alkotta, no meg konyha étkezővel, és két fürdőszoba. Az egyik hálót mi laktuk, a másikba pedig az aktuális szobalányt költöztettük. Egy évig meg is felelt így az elrendezés, aztán Mitch egy szép napon úgy döntött, hogy bővülni fog a család, és ezzel együtt a lakás is. Engem meg sem kérdezett, hogy szeretnék-e kisbabát; hirtelen úgy kezdett el viselkedni, mintha máris terhes lennék. Mindenféle kedves, ám számomra haszontalan holmival halmozott el: plüss állatokkal állított haza, babaruhákat, és cumisüveget vásárolt – majd mesterembert hívott, hogy segítsen neki megtervezni a gyerekszobát.

Hónapokig káosz uralkodott a lakásban; építészek mászkáltak fel-alá, méricskéltek, tanakodtak, hogy legyen, végül hozzákezdtek a munkálatokhoz. Egy falat kivertek, egy másikat felhúztak, tönkretettek mindent, ahogyan én láttam. Az étkező hirtelen eltűnt, a konyha mintha odébb került volna, egybe lett nyitva a nappalival. Az iroda is kisebb lett, s magamban csodálkoztam, a munkamániás Mitch hogy nem veszi ezt rossz néven. A legújabb hóbortja háttérbe szorított mindent. Míg a munkálatok folytak, elszántan igyekezett „gyereket csinálni”. Időközben rájött, hogy a csöppség, akiért kész felbolygatni az egész életünket, még nem is létezik, így hát sürgősen tennie kellett az ügy érdekében. Azt mondta, mire az átalakítást befejezik, nekünk is meg kell lennünk. Szó szerint ezeket a szavakat használta, akárha a magzat egy sürgetett határidős projekt lenne, amiről már várják a jelentést a főnökök. Mentségére legyen szólva, hogy a próbálkozás ideje alatt egyszer sem bántott, csupán gyengéden taszigált a cél felé.

Hetek teltek el; Mitch mindennap vett egy terhességi tesztet, és türelmetlenül leste az eredményt. Nem mertem felvilágosítani, hogy „ez nem csak így megy”, főleg mivel láttam rajta, hogy egyre idegesebb. Én eleinte nyugodt voltam, hisz kevésbé lelkesedtem a családalapítás gondolatáért, mint ő. Eszem ágában sem volt gyereket szülni egy ilyen embernek! Aztán, épp a hosszas sikertelenségnek köszönhetően, magam is aggódni kezdtem. Mitch háta mögött felkerestem a nőgyógyászomat, aki elvégezte a szükséges vizsgálatokat: az eredmények szerint biológiailag tökéletesen alkalmas voltam az anyaságra. Határtalan megkönnyebbülést éreztem, míg az orvos rá nem világított, hogy bár a fizikai állapotom megfelelő, míg folyamatos stressznek vagyok kitéve, ne nagyon számítsak rá, hogy sikerül megtapadnia az embriónak. Ezen kívül a dolog két emberen múlik: talán hasznos volna, ha a férjemen is elvégeznék a teszteket. Korábban fel sem merült bennem, hogy Mitch-el lehet a baj; a felvetés nyomán azonban halálra rémültem, és tudtam, hogy nem lenne bátorságom szólni neki, hisz tisztában voltam a várható következményekkel… Tehát hallgattam, és inkább igyekeztem kevésbé feszült lenni a közelében, hátha mégis van esély számunkra. Csakhogy a baba nem jött…

Mitch haragja napról napra nőtt, addig gyülemlett benne, hogy egy este rám támadt, és brutálisan megerőszakolt. Engem okolt, csalódott bennem, ezért gyermeke leendő anyjából megint csak egy ribanc lettem. Miután kellőképpen megbüntetett, elküldte a kőműveseket, és az építkezés félbe maradt. Az ebédlőből kialakított kisszoba egy soha meg nem született gyermek sírboltjává lett. A falak álltak, csak a berendezés hiányzott, és az erkély nem lett befejezve. A korlátot nem erősítették meg, így az egész építmény ingatag volt. Mitch-et nem érdekelte többé, ő a maga részéről lezárta a területet, a közelébe sem ment volna a helyiségnek, pláne az erkélynek, ám engem vonzott a veszély. Sok időt töltöttem a kisszobában, még többet odakint, a város látképében, és a naplementében gyönyörködve. Ez lett az egyetlen hely, ahol szabadnak éreztem magam.

Az erkélyen leültem a napozószékbe, amit Mitch tiltakozása ellenére készítettem ki magamnak, hogy kényelmesebb legyen. Keresztbe tettem a lábamat, és elmélázva kortyoltam az italomat, miközben az égen úszó felhőket figyeltem. Nem fenyegettek viharral, derűs napnak ígérkezett a mai, ha csak az időjárást nézzük. Más kérdés, hogy mit éreztem az utazással kapcsolatban: összezavarodtam. Mitch sosem volt természetbarát, ezért is telepedett le Los Angelesben. Szerette a nyüzsgést, a gazdagok és híresek életmódját, azzal a különbséggel, hogy ő sosem lazított a tengerparton, az irodája elszigeteltségét kedvelte. Nehéz lett volna rávenni egy sétára a Hollywoodi dombok környékén. Mit akarhat hát Coloradóban, a hegyek között? Dühös lettem, amiért nem értem, ezért igyekeztem elhessegetni a problémát. Nem ment. Ittam a bort, és a gondolataim újra és újra körüljárták a telefont. Azon töprengtem, hogy felhívjam-e anyámat. Ő volt az utolsó ember, akivel beszélni akartam, de Mitch jóban volt vele, tehát biztosan mesélt neki a terveiről. Anyám mindig többet tudott a férjemről, mint én – hát persze, ő választotta ki. Mélyet sóhajtottam, és büszkeségemet legyőzve már indultam volna a telefonért, ám ekkor egy alak jelent meg az erkélyajtó nyílásában. A sápatag arc hirtelen felbukkanásától önkéntelenül is hátrahőköltem. Itt a mi kis surranó kísértetünk!

‒ Bocsásson meg, kisasszony! – motyogta Julie, s az élő szervezet bizonyítékaként két oldalt kigyúlt az orcája.

‒ Se-semmi baj – motyogtam én is, zavarba jőve, hisz annak ellenére, hogy egy háztartásban éltünk, idegenként néztünk egymás szemébe. Csak most láttam, hogy ez a lány mennyire fiatal! Alig két-három évvel lehettem idősebb nála; talán ha tizenkilenc-húsz éves. Finom kis ajkát lebiggyesztve, hatalmas barna szemekkel meredt rám. – Történt valami? – kérdeztem aggódva.

Julie a kezeit tördelte, és a háta mögé nézegetett, mintha attól tartana, hogy figyeli valaki. Tett egy bizonytalan lépést felém.

‒ Ne utazzon el vele – suttogta. – Rossz ötlet.

Szemöldököm magasba szaladt.

‒ Tessék?

Julie arca megrándult, lerítt róla, hogy szenved. Az a tipikus eset volt, mikor az alkalmazott nem tudja eldönteni, kihez legyen hűséges. Próbálván összeszedni a bátorságát, mély levegőt vett.

‒ Ne utazzon el vele – ismételte. – Tudom ám, hogy mi folyik itt. Azért fizetnek, hogy süket és vak legyek, de ezt nem bírom tovább! Ha elutazik vele, meg fogja ölni. – Az utolsó szót ridegen ejtette ki, jeges fuvallatként ért el hozzám. Egész testem libabőrös lett. Megnedvesítettem az ajkamat, igyekeztem mosolyogni.

‒ Honnan veszed ezt a butaságot? – Vajon képes lenne rá?

Julie hosszú másodpercekig farkasszemet nézett velem, aztán egyetlen további szó nélkül hátat fordított, hiába is kiabáltam utána. Utolsó mondata sokáig ott csengett a fülemben.