2. Fejezet

Sziasztok, itt a második fejezet! Véleményezni még mindig ér. ;)

Havas táj suhant el mellettünk. Már egy órája úton voltunk; ez alatt az idő alatt a környezet semmit sem változott; minden irányból hegyek vettek körül, s fenyőfák váltották egymást az út mentén.

Valahol a Sziklás-hegységben jártunk. Los Angelesben ültünk repülőre, és Denverben landoltunk, ahol Mitch kibérelt egy autót. A fekete Mercedes terepjáró tökéletesen illett a stílusához: keménység és luxus. Biztos kézzel vezette, még így is, hogy jobb kezét a combomon pihentette. Tekintetét mereven előreszegezte, ám ajkán fellelhető volt az elégedett mosoly. Utáltam ezt az arckifejezést, mert ugyanazt sugallta, mint az érintése: Az enyém vagy! Akárhányszor rápillantottam, megremegett a bensőm, és hányingerem lett. A feszültség egyébként is egész napra állandósult bennem, mióta meghallgattam Julie figyelmeztetését. Az a bizonyos bogár egyre mélyebbre hatolt a fülembe, könnyedén átrágta magát gyenge védelmi vonalamon, mígnem elérte az agyamat, és kényelmesen nekiállt szövevényes hálót szőni a gondolataimból, amibe végül én ragadtam bele. Talán ez az utazás volt a férjem utolsó játszmája, és bár még nem érzékeltem a konkrét fenyegetést, előre elvállaltam az áldozat szerepét. Úgy ültem ott a kocsiban, hogy fogalmam sem volt arról, merre tartanak az események, de minden baljós jel ellenére mentem velük.

‒ Nemsokára odaérünk – szólt Mitch. Könnyebbséget jelentett, hogy nem kellett kérdeznem, magától lökte oda a mondatot. Ujjai megszorították a combomat, kivételesen nem erősen, csak annyira, hogy ne felejtsem el, hol pihen a keze. – Nem fázol? – érdeklődött.

A fejemet ráztam. A műszerfal ontotta magából a meleget, és a görcsösen szorongatott termosz is sokat segített. A kávé néha nekilöttyent a tartály oldalának.

Tíz perc telt el, és már kezdett lemenni a nap. Mintha korábban nyugodott volna, mint Los Angelesben. Meg kell hagyni, gyönyörű látvány volt, amint először rózsaszínre festette az eget, majd utoljára elárasztotta fényével a hófödte hegycsúcsokat. Belesajdult a szívem, mert szebb volt, mint otthon. Egy könnycsepp gördült ki a szemem sarkából, de gyorsan el is maszatoltam. Mitch lekanyarodott az autópályáról, és rátértünk egy erdei útra, hátat fordítva ezzel a lenyűgöző természeti jelenségnek. A fák közt autózva sötét volt, s a magány újult erővel telepedett rám, tekintve, hogy senki sem haladt előttünk. Csak mi ketten a világban – az érzés ijesztően hatott. Már megszokhattam volna, mégis… Most tudatosult bennem igazán, hogy ahová tartunk, ott távol leszünk a civilizációtól. Összébb húztam magamon a kék színű blézert, és még jobban összekuporodtam az ülésben.

Hegynek felfelé haladtunk, a dzsip minden nehézség nélkül kaptatott az úton. Pár kilométer után egyenesbe álltunk, s Mitch lassított a tempón. A következő kanyarnál észrevettem egy táblát: Fearless panzió – 300 méter. Rápillantottam Mitch-re, ám ő nem nézett rám. Beharaptam az ajkamat, hogy csendben tudjak maradni.

Hamarosan az út kiszélesedett, a fák odébb húzódtak, hogy helyet szorítsanak egy parkolónak, és néhány méterrel hátrébb egy faháznak, amely tökéletesen beleépült a környezetbe. Kétszintes volt, se nem kicsi, se nem nagy, a fenyők ágai félig eltakarták, csak az emeleti ablakok üvege csillant meg gyanúsan. A parkolóban mindössze három kocsi állt; Mitch leparkolt a piros Chevrolet mellé. Miután kikapcsolta a biztonsági övét, végre felém fordult.

‒ Nos, itt volnánk.

Felváltva nézegettem a házra, és a férjemre. Önkéntelenül kibukott belőlem a kérdés, előtört a gúnyos énem:

‒ Hogyhogy nem a Hilton?

Mitch ezúttal nem kapott dührohamot, csupán ajka biggyesztésével jelezte, hogy nem díjazza a megjegyzésemet.

‒Nincs szükségem monogramos ágyneműre. Gondoltam viccesebb lesz közel a természethez. Szerinted nem romantikus?

Meglepett, hogy kikéri a véleményemet. Még inkább, hogy kimondta a szót: romantikus.

‒ De, mesés… Csak nem rád vall – ismertem el őszintén, és zavaromban kipirult az orcám.

Mitch elvigyorodott, karja lehullott az ülésem támlájára.

‒ Hát nem ez lenne a lényeg? Egy jó házasság titka, hogy még évek múltán is tartogatunk meglepetést a másik számára. De te kevés dologgal tudnál meglepni engem, ugye? Bízhatok benned?

Találkozott a tekintetünk, mire kényszeredetten rámosolyogtam.

‒ Természetesen. A feleséged vagyok.

Mitch erélyesen bólintott.

‒ Úgy van. Akkor ezt meg is beszéltük. – Nyomott egy gyors csókot a homlokomra, majd fürgén kiugrott a dzsipből, és nekem is segített elhagyni a járművet. Közösen kipakoltunk a csomagtérből – összesen két sporttáskát, meg két hátizsákot hoztunk magunkkal – és elindultunk a panzió felé.

Mitch fürgén lépkedett, valahogy jobb kedvűnek tűnt, mint máskor. Kevesebbet morgolódott, nem volt ideges, inkább izgatott. Nem tudtam elképzelni, hogy egy fakunyhó legyen rá ilyen hatással. Hová jöttünk?

Mitch letette a csomagokat a földre, hogy ki tudja nyitni az ajtót. Könnyedén lenyomta a kilincset, és olyan lazán hatolt be az épületbe, mintha a saját otthonába érkezne. Visszafogottan követtem őt a panzió fogadószobájába. A helyiség elég tágas volt, már első pillantásra barátságos hatást keltett. Jobb oldalt egy kis társalgót rendeztek be, kényelmesnek látszó borvörös fotelekkel, középen kandallóval, melyben vidáman lobogott a tűz. A falak fehérek voltak, néhol mészkőberakással, s helyenként tájképeket ábrázoló festmények lógtak. Szemközt lépcső vezetett fel az emeletre. Bal oldalt húzódott a vendégpult; nem volt hosszú, egyetlen személy ült mögötte. A fiatal lány egy Stephen King regénybe temetkezett, így észre sem vette jelenlétünket. Bakancsos lábát lazán a regisztrációs könyvön pihentette, s összeszorított szájjal olvasott. Mitch gondolkozás nélkül előrelépett, és megköszörülte a torkát.

‒ Hello.

A lány nem reagált rögtön, lassan emelte fel a tekintetét a sorokról. Macskás, zöld pillantása lustán vándorolt végig rajtunk, s pár másodpercre megakadt Mitch nyakkendőjén. Valószínűleg neki is feltűnt, mennyire kirí a környezetből ez a luxus körülményekhez szokott férfi.

‒ Üdv a Fearless-ben! Miben segíthetek? – kérdezte automatikusan, rátalálva udvariasan hivatalos énjére. Hangja kellemesen érces volt.

Mitch nem maradt adósa a lánynak; ő is először alaposan végigmérte, és csak utána válaszolt:

‒ Szobát szeretnénk.

A lány biccentett, és levette a lábát a vendégkönyvről. Felcsapta valahol a közepénél, előhúzott egy tollat a füle mögül, majd várakozva bámult ránk.

‒ Kérnék egy nevet.

‒ Mr. és Mrs. Harper – vágta rá Mitch, és átkarolta a derekamat.

A lány finoman felvonta a szemöldökét, s zavarba ejtően kutakodó pillantásával ezúttal engem vett célba. Halványan elpirultam, és lesütöttem a szemem.

‒ Meddig szándékoznak maradni? Egy, vagy két éjszaka?

‒ Nyugodtan számolj egy héttel – felelte Mitch, sármos vigyor kíséretében.

A lány egy pillanatra megakadt.

‒ Nem csak átutazóban vannak?

‒Átutazóban? Hová mehetnénk innen? – kérdezett vissza férjem.

‒Hát jó.  – Lefirkantott valamit egy papírra, s egy kulccsal együtt átnyújtotta nekünk. – A 24-es szoba lesz a maguké, fent az emeleten. Házirend a falon kifüggesztve. A fürdőszobát a folyosó végén találják; közös használattal van.

Mitch vágott egy fintort, majd ráhajolt a pultra. Megnyalta az ajkát, és kíváncsian meredt a lányra.

‒ Elárulod a neved? Csak hogy tudjam, kit kell hívni, ha elfogy a tiszta törülköző.

A lány utánozta az előbbi fintort, és szintén előrehajolt, hogy csupán pár centiméter választotta el Mitch arcától.

‒ Freya vagyok. De nem engem fogsz hívni, hanem Luke-ot – azzal a hátunk mögé bökött.

Egyszerre fordultunk meg; a lépcsősor tövében magas srác álldogált. Valószínűleg egy oldalajtón át érkezett. Szőke volt, napbarnított bőrű, kisportolt – igen jóképű, olyan tizenkilenc-húsz év körüli.

‒ Új vendégek? – kérdezte.

Freya válaszul az ég felé emelte a pillantását. Lopva Mitch-re sandítottam; kíváncsi voltam, észlelte-e a lány ellenszenvét, ám épp nem figyelt, szobormereven bámulta az újonnan felbukkant alkalmazottat. A fiú kíváncsian nézett vissza rá.

‒ Mi van, van valami az arcomon?

Mitch nem reagált, úgyhogy finoman oldalba böktem. Összerándult, úgyhogy én is. Csúnyán nézett rám, majd próbálta kimenteni magát.

‒ Elnézést, csak nagyon hasonlítasz valakire.

Luke félrebillentette a fejét.

‒ Aha, pedig azt hittem, csak én vagyok ilyen jó képű – vigyorodott el. – Na, megmutassam a szobát?

Mitch bólintott.

‒ Igen. Köszönjük.

Luke átvette a csomagjainkat, aztán egy ugrással a legalsó lépcsőfokon termett. Követtük az emeletre. A fiú egyfolytában magyarázott, míg a szobánk ajtajához kísért minket.

‒ Jelenleg rajtatok kívül csak két vendégünk van: az öreg Mr. Ross, aki egy évvel ezelőtt érkezett, és azóta sem akar elmenni. A másik valami biológus kölyök, ő két napja jött, és nem sokat látni, mert hogy kint sátorozik a hátsó kertben – Luke sokatmondó pillantást vetett ránk a válla fölött. Elfojtottam egy mosolyt. – Nem valami felkapott ez a hely, pedig Freya igyekszik barátságossá tenni. A panzió magát a családot jelenti számunkra. Ha eltöltötök itt egy éjszakát, a részévé váltok. Reggeli pontban nyolc órakor a konyhán. Meg fogjátok találni. De figyelem, ha elkéstek, éhen maradtok! Freya csak egyszer tálal.

Megérkeztünk a 24-es számú ajtóhoz, ami a jobboldali folyosó legvégén volt. Nem értettem, miért kellett ilyen távoli szobát kapnunk, mikor rengeteg szabad hely van. Gyanítottam, hogy Mitch modortalan viselkedése áll a háttérben. Luke kitárta az ajtót – majd ugyanazzal a lendülettel be is vágta.

‒ Mi a gond? –érdeklődött Mitch.

Luke kínosan feszengett.

‒ Öhm, azt hiszem, legjobb lesz, ha választok nektek egy másik szobát.

‒ Ami közelebb van? – kérdeztem reménykedve. Mitch tekintete figyelmeztetően megvillant. Ő akart beszélni.

‒ Nekünk ez a szoba is tökéletesen megfelel, ne fáradj… Vagy valaki talán már elfoglalta?

Luke jól hallhatóan nyelt egyet.

‒ Ami azt illeti… - Az ajtó mögül kaparászás hallatszott.

‒ Úgy hallom, az a valaki szeretne már kijelentkezni.

Luke zavartan vigyorgott.

‒ Igen, hát… Lépjetek hátra.

Ösztönösen engedelmeskedtem, míg Mitch nem volt hajlandó megmozdulni. Várakozva csípőre tette a kezét, és a rezgő ajtógombot bámulta. Luke megköszörülte a torkát, és újfent kitárta az ajtót.

A szobából egy fekete-fehér, szőrös valami rontott ki négy lábon; aztán már csak a villogó fogakat láttam. Tehetetlenül néztem végig, amint a kutya – vagy talán farkas? – teste a levegőbe vágódik, és Mitch felé repül. Nyál fröcskölt a falakra, s a mélyről jövő morgás olyan volt, mint a mennydörgés a lelkemben. Mitch a padlóra zuhant, mellkasán az állattal. A fogak csupán pár centire voltak az arcától. Megállt a szívem.

Néhány másodpercig semmi nem mozdult: mintha kimerevített jelenet lennénk. Aztán felharsant a kiáltás:

‒ Fearless!

Luke nekilendült; egy mozdulattal a fenevadnál termett, és máris a nyakörvénél fogva húzta vissza. A kutya nem tiltakozott, bár egy pillanatra sem hagyta abba a morgást. Fehér agyarai kivillantak felhúzott ínye alól; egyik szeme kéken világított, éles ellentétet képezve másik, meleg barna íriszével. Egész lényéből áradt a fenyegetés, hátán felborzolódott a szőr, izmai megfeszültek, mintha bármelyik pillanatban kész lenne kitépni magát Luke szorításából, és újra támadásba lendülni.

‒ Ül! – parancsolt rá Luke.

A farkas válaszul kaffantott egyet, majd kelletlenül engedelmeskedett. Abbahagyta a vicsorgást, ám igéző szemével folyamatosan Mitch-et figyelte. Luke megkönnyebbülten fújt egyet.

‒ Huh! Csoda, hogy hallgat rám. Freya kutyája. Általában nem okoz gondot senkinek. Kényére-kedvére mászkál a panzióban, egyik szobából a másikba költözik, de persze csak akkor, ha épp üresen állnak. A vendégeket kerülni szokta. Nem egy agresszív állat, bár Freya szerint rettenthetetlen. Innen kapta a nevét. De ok nélkül sosem támad – Luke pislogott egyet.

Mitch dühödten csikorgatta a fogát, mintha csak Fearless előbbi arckifejezését akarná utánozni.

‒ Nem igazán kedvelem a kutyákat.

‒ Az bizony nagy kár. – Az éles hang hallatán mindhárman hátrafordultunk.

Freya állt a lépcső tetején, s barátságtalanul méregette Mitch-t. Férjem egy laza mozdulattal leporolta a nadrágját, majd megigazította az öltönyét – ezzel jelezte, hogy készen áll az újabb harcra, és kemény üzletemberként fog küzdeni.

Freya gúnyosan mosolygott rá, aztán egy kézmozdulattal odahívta magához az ebet.

‒ Ő sem szeret téged. Ezt, azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük. – Kutya és gazdája figyelme ezúttal felém fordult: leplezetlenül bámultak egyformán zavarba ejtő tekintetükkel. – Megérzi a rejtett agressziót – magyarázta Freya, és Fearless fejére tette a kezét. – Hasonló, mint a bombakereső kutyák: csak ő az emberi detonátorokat azonosítja.

Egy pillanatra úgy éreztem, mintha ez a lány átlátna rajtunk. Alig pár perce találkoztunk vele, de a kutyáján keresztül máris felismerte Mitch-t. Az a gyanúm támadt, hogy hiába a vastag pulóver, a sérüléseimet is pontosan látja. Ösztönösen az ajkamhoz érintettem az ujjam, hogy rágni kezdjem a körmömet, ám az utolsó pillanatban észbe kaptam, és inkább belekaroltam Mitch-be. Ő volt minden bajom okozója, mégis belé kapaszkodtam. Freya szája megrándult, arckifejezéséből sütött a szánalom.

‒ Na, gyere haver! – mondta, és elvezette Fearless-t.

Egyikőjük sem nézett vissza, és ebből arra következtettem, hogy hamar lemondtak rólam.

Mitch aznap éjjel nem ért hozzám. Egymás mellett feküdtünk az idegen ágyban, és vártam, hogy mikor fordul felém. A megszokás miatt akartam, hogy rám tegye a kezét; tartózkodó viselkedése sokkal félelmetesebb volt örökös gerjedelménél. Amint megéreztem parázsló tekintetét, tudtam, hogy mit akar, ám ezt az ideges, nyugtalanul hánykolódó Mitch-t nem ismertem. Mereven feküdtem az ágy végében, miközben ő úgy tett, mintha tudomást sem venne a jelenlétemről, órákig tartó küzdelmet folytatott a takaróval, és benső vívódásaival, míg végül valamikor hajnalban elszunnyadt.