Hatodik fejezet
Valami
meleg és nedves súrolta a tenyerem. Többször is végighaladt, a csuklómtól az
ujjaim végéig. Félálomban lebegtem. Csak homályosan érzékeltem, hogy mosolygok,
és halkan azt motyogom:
‒ Hagyd abba.
Olyan
volt, mint egy nyelv. Csiklandós érzetet keltett, s egészen addig folytatta a
munkáját, míg fel nem ébredtem. Először arra gyanakodtam, hogy ez Mitch
legújabb perverzsége, de amint kinyitottam a szemem, egy szőrös arcot, és
hosszú orrot pillantottam meg.
‒ Fearless! ‒ kiáltottam fel. ‒
Megijesztettél.
A kutya csak vigyorgott rám, majd
hátratekintett a válla fölött. Mögötte ott állt Freya, teljes harci
készültségben. Piros vastag kabátot, fekete kesztyűt, zöld sálat és szintén
piros sapkát viselt, lábán pedig hótaposót. Elkerekedett a szemem.
‒ Mi ez a sok holmi rajtad? ‒ nyökögtem,
még mindig álomittasan.
Freya boldogan mosolygott.
‒ Jó, hogy megkérdezed. Van egy kis
meglepetésem, ami biztosan tetszeni fog.
Kételkedve ráztam a fejem. Csak ekkor
jöttem rá, hogy félig ülök, félig pedig fekszem a fotelban, a lábam a levegőben
kalimpál, Ben könyve pedig nyitva hever az ölemben. Hát persze. Itt ért
hajnalban az álom. Te jó ég.
‒ Én öhm… össze kell szednem magam ‒ suttogtam,
és roppant kínosan éreztem magam.
Freya összedörzsölte kesztyűs tenyerét.
‒ Oké. Kint megvárunk. Gyere, Fearless!
Megvártam, amíg eltűnnek, majd
kikászálódtam a fotelból. Rettentően fájt a derekam. Észrevettem, hogy felül
kissé szétnyílt a köpenyem, és kilátszik a vállam. Egy halványlila fognyom éktelenkedett
épp azon a területen. Szorosan behunytam a szemem, igyekeztem nem elájulni.
Vajon látta valaki? Tanácstalanul néztem körbe a társalgóban. Nem tudtam,
mennyi lehet az idő, de már biztosan megvolt a reggeli. Az azt jelenti, hogy
Freyát is beleértve legalább négy olyan személy láthatta ezt a nyomot, akinek
nem kellene. Persze attól is függ, mióta feküdtem ebben a helyzetben, de…
mindenképp szégyen.
Elindultam
a lépcsősor felé. Félúton felfelé rájöttem, hogy óvatosan már rá tudok
nehezedni sérült lábamra anélkül, hogy ordítanom kéne. Ez némi reményt adott,
így kicsivel jobb hangulatban folytattam az utamat a szobánkig.
Alig lepődtem meg, mikor senkit sem
találtam odabent. Az ágy szépen be volt vetve, Mitch laptopja az
éjjeliszekrényen feküdt és éppen töltődött. Elporoszkáltam a ruhásszekrényig,
és ledobtam magamról a köntöst, miközben a megfelelő ruhadarabok után
keresgéltem. Már felvettem az alsóneműm, mikor vidám kacagás és kiáltozás
hangjai ütötték meg a fülem. Az ablak felől érkeztek. Résnyire félrehúztam a
halványkék sötétítő függönyt, hogy ki tudjak lesni az udvarra. Ekkor elállt a
lélegzetem. Az üveget jégvirág borította, de még ezen keresztül is ráláttam a
hófedte tájra. Az éjjel vagy harminc centi hó hullott le, minden gyönyörű
fehérbe öltözött. Olyan volt, mint egy álomkép, s hirtelen megmagyarázhatatlan
boldogságot éreztem. A mellkasomra szorítottam a tenyerem, és mosolyogtam.
Addig mosolyogtam, míg el nem zsibbadt a szám. Néztem a fel-le rohangáló
Mitch-et, aki épp a bogaras Jeremy-t bombázta hógolyóval, Luke pedig a
háttérből bíztatta. Nem mindennapi látvány volt ez. Éreztem, hogy nem
álldogálhatok csak így itt, én is részese kell, hogy legyek.
Elhúzódtam
az ablaktól. Sietve magamra rángattam egy harisnyát, rá a farmert, hosszú ujjú
pólót, arra egy pulóvert, és végül egy dzsekit. Kesztyűm nem volt; majd zsebre
dugom a kezem. A tőlem telhető leggyorsabban értem a földszintre, majd ki az
udvarra.
Azonnal csípni kezdte a hideg levegő az
arcomat, de nem sikerült visszakergetnie, sőt; nevetve gázoltam bele a hóba.
Kitárt karral forogtam körbe, megfeledkezve a bokámról. Az lett a vége, hogy
elvesztettem az egyensúlyomat, és elterültem a hóban, de még akkor is nevettem.
A karommal tovább csépeltem, s fél lábbal kalimpáltam, nyomorék hó angyalt
hozva ezzel létre. Csak percek múltán vettem észre, hogy Freya a közelben áll,
és engem figyel. Azonnal felkönyököltem.
‒ Nagyon rég nem láttam már havat ‒
magyaráztam.
‒ Gondoltam.
Még közelebb jött, és megszemlélte a
művem.
‒ Szép.
‒ Köszönöm.
‒ Akarod látni a meglepetést?
Széttártam a kezem.
‒ Én azt hittem, ez a meglepetés.
‒ Ezt a természet intézte. Bár tény,
hogy köszönetet kell mondjak neki, mert hó nélkül az én meglepetésem semmit sem
érne.
Bevallom, sikerült felébresztenie a
kíváncsiságomat. Megpróbáltam felkelni a földről, de a hó túl mély volt, a
lábam pedig fájt. Segítséget azonban eszem ágában sem volt kérni tőle. Nem is
kellett; magától lehajolt, és a kezét nyújtotta, én pedig idegenkedve megragadtam.
Felhúzott, és néhány másodperc erejéig egészen közel álltunk egymáshoz.
Felfedeztem az apró titkos mosolyt az ajkán, és azt is láttam, hogy van egy heg
az állán. Vajon hol szerezte?
‒ Fordulj meg ‒ kérte.
‒ Miért?
‒ Lesöpröm rólad a havat.
Engedelmesen hátat fordítottam neki, és
meg sem mozdultam, míg letisztogatott.
‒ Oké, most már mehetünk ‒ szólt, és
belém karolt.
Mielőtt beléptünk volna a fák közé, hátrapillantottam
abba az irányba, ahonnan Mitch és a fiúk nevetését hallottam. Furcsa volt, hogy
nem hozzájuk megyünk. Aztán felvillant előttem a tegnap éjszaka, és
összeszorult a torkom. Hagytam, hogy Freya magával vigyen.
Körülbelül tíz métert tettünk meg az
erdőben, amikor az egyik fa mögött felfedeztem valamit. Nem tudtam, hogy mi az,
egészen addig, míg meg nem kerültük a fenyő vaskos törzsét. Akkor viszont belém
hasított egy gyerekkori emlék. Mikor még az apám élt, egyszer magával vitt a
kanadai rokonainkhoz; akkor láttam életemben először havat, és akkor ültem
szánkón először. Egy szánkó!
Elhúzódtam Freya mellől, és közelebb
léptem a téli járműhez, hogy megcsodálhassam. Nagyobb volt, mint egy
gyerekszán, de kisebb, mint a Mikulás csodajárgánya. Csillogó lakk borította a
felületét, és a szántalpa is ki volt fényesítve. Egy meleg takarót terítettek az
ülésére, hogy aki ráül, ne fázzon meg. Felfedeztem egy italtartót is az
oldalán, és benne egy kék termoszt. Jó pofa volt. Hátrapillantottam Freyára, és
éreztem, hogy ragyog az arcom.
‒ Ez meseszép! ‒ szóltam.
Freya csak mosolygott; megvárta, míg
kigyönyörködöm magam, aztán a szán elé lépett, és fölvette a földön heverő
hámot. Jobb kezéről lehúzta a kesztyűt, két ujját a szájába dugta, s éleset
füttyentett. Értetlenül néztem rá, fogalmam sem volt, mire készül. Aztán
meghallottam a csaholást. Az egyik fa mögül Fearless bukkant elő lihegve,
vidáman ugrándozva a hóban. Rásandítottam Freyára, ugyanis derengeni kezdett,
mi lehet a terve. És nem is tévedtem; Freya odahívta magához az állatot,
leültette a szán elé, és szakszerűen felcsatolta rá a hámot.
‒ Így, ni. Jó fiú ‒ duruzsolta, s
megpaskolta az oldalát. Ezután felém fordult: ‒ Készen állsz egy kis
kirándulásra?
‒ Nem is tudom… ‒ hebegtem. ‒ Fearless
nem bánná? Úgy értem, elbírja a súlyom?
Freya büszkén nézett végig a kutyáján.
‒ Szerinted úgy néz ki, mint akinek
bármi problémája van ezzel? Alig várja, hogy induljunk!
Fearless, mintegy egyetértése jeleként,
az ég felé emelte az orrát, és vonítani kezdett. Cseppet sem tűnt idegesnek a
hám miatt, inkább volt izgatott. A hangulata hamar átragadt rám is, még sohasem
ültem kutyaszánon. Freya pillantásától kísérve elhelyezkedtem az ülésen; bőven
volt hely a lábamnak, így kényelmesen ki tudtam nyújtani, nem kellett aggódnom
a bokám miatt. Megkapaszkodtam a szán oldalában, és vártam, hogy induljunk. Már
csak egy dolog zavart: nem volt gyeplő. Fogalmam sem volt, honnan fogja tudni
Fearless, merre kell mennie. Mi van, ha elkezd futni, mint az őrült, és
nekimegyünk egy fa törzsének, vagy felborulunk? Semmi kedvem nem volt még egy
balesethez. Ám mielőtt lett volna időm alaposan átgondolni a helyzetet, Freya
megadta a jelet, és éreztem, hogy a szán elindul velem.
Lassan, puhán siklottunk a hóban.
Fearless nem ment gyorsan; kényelmes tempóban haladt előre, alig feszült neki a
hámnak, ügyesen kerülgette az akadályokat. Freya pár lépéssel lemaradva
követett minket. Az első öt percben még görcsösen szorítottam a szánkó oldalát,
aztán lassan elernyedtek az ujjaim, és a feszültség apránként távozott belőlem.
Csodálatos helyen jártunk. Csend volt az erdőben, csak a szántalpak, és Fearless
tappancsának halk surrogása hallatszott, néha egy madár kiáltott, néha egy
fenyő rázta meg az ágait, havat hullajtva. Minden olyan tiszta volt,
természetes, mégis ragyogó az én szívemnek. Soha nem éreztem még ilyen könnyed
örömet. Nem kellett gondolkoznom, csak élveztem a látványt, az érzést, magát az
utazást. Egy mesébe csöppentem. Futólag átvillant rajtam a gondolat, hogy
mennyire hihetetlen ez az egész. Itt vagyok Coloradóban, egy szánon ülök, amit
egy állat húz, amiről valójában nem is tudom, hogy farkas, vagy kutya-e, a
nyomunkban egy fiatal nő lépked, aki nem is tudom, miért teszi ezt értem.
Furcsa az élet, amiről azt hittem, véget ért, mikor hozzámentem Mitch-hez. De
most Mitch nincs itt.
Tompa
ürességet éreztem. Két év után először voltam nagyon távol a férjemtől. És
egyre messzebbre vitt a szán. Annyira, hogy lassan elhalványultak a rossz
emlékek, és bár tudtam, hogy mögöttem vannak, és egyszer vissza kell fordulni,
a jelen nem kínzott olyan erővel, mint máskor.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el,
mikor Freya rászólt Fearless-re, hogy álljon meg. A kutya azonnal
engedelmeskedett, s a szán rándult egyet alattam, majd megállt. Hirtelen nagyon
nagy lett a csend. Freya előresétált a kutyához, és dicsérve megsimogatta,
aztán elengedte a hámról. Csalódottan sóhajtottam.
‒ Kis pihenőt tartunk ‒ jelentette be
Freya.
‒ Nagyon elfáradt? ‒ kérdeztem aggódva.
Freya vidáman nézett rám.
‒ Dehogy. De gondoltam, iszunk egy
kávét. Ott van a termosz melletted.
Kivettem a tartóból a palackot, és Freya
felé nyújtottam. Visszasétált hozzám, és intett, hogy szorítsak egy kis helyet
a szánon. Odébb húzódtam, ő pedig leült mellém. Töltött mindkettőnknek az
italból.
‒ Egészségünkre! ‒ rikkantotta, és
mókásan összekoccintotta a bögréjét az enyémmel.
Gyanakodva beleszagoltam az italba,
emlékezve a brandys üvegre. Freya észrevette, mit csinálok, és kinevetett.
‒ Hé, ez tiszta fekete.
Belekortyoltam, és egyből elfintorodtam.
‒ Igen, már rájöttem. Nagyon erős.
‒ Legalább nem vennéd észre benne a
brandy-t.
Lesújtó pillantással illettem.
‒ Miért, néha kell egy kis löket ‒
ugratott.
‒ Nem mondom, hogy nem…
‒ Akkor meg? Lazíts egy kicsit.
Elfordítottam a fejem, és a fákat
bámultam. Lazítsak… Ha lazítanék, túl sok dolgot elárulnék magamról, és ezt nem
engedhettem meg. Makacsul kapaszkodtam hát a kávésbögrébe, és hallgattam.
‒ Tegnap a reggelinél arra kértél, hogy
meséljek az életemről ‒ szólalt meg váratlanul Freya. ‒ Ezt úgy veszem, hogy
meg akarsz ismerni. Itt a lehetőség, hogy kérdezz.
Továbbra is hallgattam. Tényleg meg
akarom ismerni? Mennyi ideig leszünk még Coloradóban? Lenne értelme
megismernem? Nem szabad, hogy barátnőm legyen, akár távoli, akár közeli. A
barátság bizalmon alapszik. Márpedig nem lehetek vele őszinte. Nem tudtam,
hogyan utasítsam vissza, anélkül, hogy megbántanám. Talán ha semmiségekről
kérdezem…
‒ Mi a kedvenc színed?
Szemrebbenés nélkül válaszolt.
‒ A kék.
Remek. És most, hogyan tovább?
‒ Kedvenc zenéd?
‒ Változó. Mindig a hangulatomtól függ.
Szeretem az elgondolkodtató zenéket, máskor a vidámakat, amikre táncolni lehet.
És, egyik nagy bűnöm a country.
Ezen muszáj volt nevetnem.
‒ Írtál valaha verset? ‒ Fogalmam sincs,
ez honnan jött.
‒ Naná. Szerelmes kamaszként többet is.
‒ Fel is olvastad őket?
‒ Nem. Mélységesen szégyelltem őket.
Jegyzetlapokra írogattam, amiket aztán elrejtettem a párnahuzatba.
‒ Van barátod? ‒ Ez a kérdés csak úgy
kicsúszott. Ő viszont nem lepődött meg; nyíltan a szemembe nézett.
‒ Nincs.
‒ Nem is akarsz férjhez menni?
‒ Nem. Egyszer már összekötöttem az
életemet valakivel.
Kis híján elejtettem a kávémat. Már volt
férjnél? Vajon mi történt?
‒ Elváltatok?
Freya a fák tetejét bámulta. Ujjai
lassan doboltak a termosz oldalán.
‒ Elvesztettem.
A szó úgy hatott az erdő csendjében,
mint egy pisztolylövés. A golyó egyenesen engem ért. Máris olyasmibe sikerült
belenyúlnom, ami túl személyes volt, és fájdalmat okozott. Most már azonban
hiába bánkódtam.
‒ Sajnálom ‒ a hangom rekedt volt.
Freya felállt mellőlem, és egy közeli
bokor tövébe öntötte a kávéja maradékát. Aztán rám nézett, és mosolygott.
‒ Következő kérdés?
Csak
órák múltán értünk vissza a panzióba. Egészen addig beszélgettünk a szánkón
ülve, míg el nem fogyott a kávé, és reszketni nem kezdtünk. Kicsit kínos volt
újra felvenni a beszélgetés fonalát, de magam is meglepődtem, mennyi hétköznapi
kérdést képes feltenni az ember, és milyen személyesek lehetnek mégis az ezekre
adott válaszok. Akárhogy is vonakodtam attól, hogy megismerjem Freyát, rengeteg
mindent meg tudtam róla ez alatt a néhány óra alatt. Például, hogy a kedvenc
színésznője Sandra Bullock és Angelina Jolie. Régen utált főzni, és még a
tűzhely közelébe sem volt hajlandó menni. Jobban szereti a barátságos kis
kocsmákat a zsúfolt szórakozóhelyeknél. Többször előfordult már, hogy meg
kellett ütnie egy férfit, mert az erőszakoskodott vele. Tizenkét éves korában
csókolózott először. Régen gyűjtötte az acélbetétes bakancsokat. Kislánykorában
nem voltak igazi játékai. Fogócskázni szeretett a legjobban, és állatokat
gyógyítani. Fearless-t az utcán találta öt évvel ezelőtt, egészen elvadult
állapotban. Hetekig kellett udvarolnia neki, mire a bizalmába férkőzött, de
azóta is ő az egyetlen lény, akiben feltétel nélkül megbízik, és ez fordítva is
igaz.
Akárhogy is, Freya válaszai csak még
több kérdéshez vezettek, és úgy éreztem, szándékosan intézte így: azt akarta,
hogy felmerjem tenni őket. Sajnos csalódnia kellett; úgy tettem, mintha nem
vettem volna észre semmit, és végül kifogytam a légből kapott kérdésekből, a
többivel meg egyszerűen nem törődtem. Nincs közöm az életéhez, mint ahogyan neki
sem az enyémhez.
Mikor
leszálltam a szánról, én is odahajoltam Fearlesshez. Megsimogattam a fejét, és
köszönetet suttogtam neki, sőt kicsit még oda is bújtam hozzá. Nem bánta;
kedvesen beleszuszogott a fülembe. Ezután Freyának mormoltam valami köszönetfélét,
aki épp csak odabiccentett, és közölte, visszaviszi a szánt a fészerbe. Egyedül
kellett bukdácsolnom a hóban a panzió ajtajáig.
Furcsa volt belépni a melegbe a kinti
fagy után. A társalgóban égett a kandalló. Furamód kihalt volt a helyiség,
egyedül Mitch üldögélt a fotelban, keresztbe tett lábbal, elgondolkozó
arckifejezéssel. A tekintete veszélyesen üres volt.
‒ Szia ‒ köszöntem, de éreztem, hogy a
hangom megremeg.
Mitch elbámult mellettem. Óvatosan
közelebb léptem.
‒ Mióta ülsz itt?
‒ Te
mióta voltál távol?
A gyomrom görcsbe rándult. Még egy
lépést tettem előre; azt képzeltem, hogy egy vékony jégen haladok, ami bármikor
beszakadhat alattam.
‒ Nem tudom ‒ vallottam meg őszintén. ‒
Én csak… sétáltam az erdőben.
Lepillantott a lábamra. Sérült bokával sétálgatsz? Hangosan
azonban csak ennyit mondott:
‒ Értem.
Lassú mozdulattal kibújtam a dzsekimből,
és a hónom alá gyűrtem.
‒ Neked milyen napod volt?
Hirtelen
elmosolyodott, ám ebben a mosolyban nem volt semmi örömteli, inkább mintha azt
kérdezte volna: te most gúnyolódsz velem?
‒ Én csak üldögélek itt egy ideje, és
azon gondolkoztam, hová lettél. De mivel erre már meg is adtad a választ…
‒ Sajnálom. Nyilván szólnom kellett
volna, hogy elmegyek.
‒ Nyilván… Az, hogy a férjednek
szólítasz, nyilván nem jelenti, hogy elszámolással tartozol nekem. Hoppá,
várjunk csak: mégis. Ugye, nem kell hogy emlékeztesselek rá, mit jelentesz
nekem, és hogy én mit jelentek neked?
Összeszorítottam az ajkam, és leszegtem
a fejem. Hogy én mennyire gyűlöltem, mikor épp nem emlékeztetett rá! Hallottam, hogy megnyikordul a fotel, és már
ott is állt előttem. Házi papucsot viselt, amin más esetben nevettem volna. A
férfi kölni fűszeres illata áradt a pulóveréből. Egy ujjal felemelte az
államat; nem szólt semmit, pár másodpercig némán tanulmányozta az arcomat.
Aztán hirtelen mozdult, és ujjai ezúttal a nyakamra fonódtak. Nem kezdett
fojtogatni, csak erősen tartott. Úgy éreztem magam a kezei közt, mint egy
engedetlen kutyakölyök. Mi lenne, ha most megszólalnék?
‒ Ne veszítsd el a fejed… ‒ mondtam
halkan. ‒ Tudd, hogy hol vagyunk.
Mitch tekintete megvillant, és láttam,
ahogyan a dühe szép lassan elpárolog. Ezúttal udvariasan mosolygott, ahogyan az
ügyfeleire szokott. Közelebb húzta a fejemet, kényszerítve, hogy a mellkasára
boruljak. Nyugtató mozdulatokkal simogatni kezdte a hátamat.
‒ Igazad van. Nem azért jöttünk ide,
hogy mindent elrontsak. Most vigyáznunk kell.
‒ De miért? ‒ suttogtam bele a
mellkasába, nem számítva, hogy meghallja.
‒ Azért, mert most mindennél fontosabb,
hogy egy család legyünk ‒ érkezett a válasz.
Egy család? Mit akar ezzel?
‒ Gyere, melegedjünk meg a tűznél. ‒
Odahúzott a kanapéhoz, leült, majd az ölébe vont. Egy percre sem hagyta abba a
simogatásomat. Állát a vállamra támasztotta, és éreztem, hogy elmúlt a veszély.
Már nem én foglaltam le a gondolatait, hanem valami egészen más. És, mint
mindig, fogalmam sem volt, mi jár a fejében. Most először viszont jobban féltem
a terveitől, mint az öklétől. Nem ismertem ezt a férfit.
Az
ágy szélén ültem. Sötét volt a szobában, csak a halványkék függönyön át
szűrődött be némi fény. Mitch a hátam mögött feküdt, hangosan hortyogott. Egyik
izmos karját az arca elé emelte, mintha védekezne valamitől. Mindig így aludt.
Talán attól tartott, hogy álmában visszavágok, vagy nem tudom. Az ember tényleg
nagyon sebezhető, ha épp álmodik. Nekem azonban ma éjjel eszem ágában sem volt
vele foglalkozni.
Nem tudtam aludni, ezért magamhoz vettem
a Nikont. Az éjjeliszekrényem fiókjában találtam meg, és örömmel láttam, hogy
nem lett baja, bár egy kicsit megkarcolódott hátul a kijelzője. Mikor rányomtam
a bekapcsoló gombra, gond nélkül magához tért. Először visszanéztem a
fényképeket, amiket nemrég készítettem. Kíváncsi voltam, hogy melyek sikerültek.
Nem kis megdöbbenéssel láttam, hogy a kép Mitch-ről és Luke-ról tökéletes volt.
A balesetem előtti pillanatban készült, és egyáltalán nem látszott rajta, hogy
remegett volna a kezem. Senki meg nem mondta volna, hogy pár másodperccel
ezután lerepültem a peremről. Annyira furcsa… ha meghaltam volna, ez lenne az
utolsó kép, amit készítettem.
Hirtelen keserű lett a szám íze, ahogy
tüzetesebben megvizsgáltam a fotót. Emlékeztem arra a döbbent pillanatra, mikor
a lencsén keresztül bámultam a két férfi közti hasonlóságot. Most is ugyanazt a
zavart éreztem. Olyan, mintha testvérek lennének. A kisfiús arcvonások, a sűrű,
szőkésbarna haj… Mitch arcát ugyan megkeményítették az évek, és ha valaki
alaposan megnézte, láthatta a kék szemekben a rejtett fenyegetést. Luke
ellenben csibészesen jó képű volt, a tekintetében huncutság csillogott, de
semmiképpen sem tűnt agresszívnak. A mosolya kissé zavart volt, ám igyekezett
kihozni magából a legtöbbet. Nem értette, mit akar tőle az idegen fickó. Talán
ő nem is látja a hasonlóságot. Mégis hirtelen belém nyilallt az érzés, hogy
Luke lehet a kulcs, amiért itt vagyunk. Elvégre Mitch egyfolytában körülötte
forog, mióta csak megérkeztünk. Horgászni megy vele, együtt hógolyóznak…
Egy pillanatra be kellett hunynom a
szemem. Ültömben is megszédültem. Rájöttem, hogy két dolgot tehetek: egy,
megpróbálom megismerni Luke-ot. Kettő: felhívom az anyámat, és rákérdezek, ő
mit tud a fiúról és Mitch terveiről. A gondolatra is hányingerem támadt. Eddig
sem akartam felhívni, még akkor sem, mikor azt hittem, veszélyben forog az
életem. Hogyan kerekedhetnék felül a büszkeségemen és a gyűlöletemen? Úgy, hogy
muszáj tudnom. El is határoztam, hogy lesz, ami lesz, reggel felhívom.
Kinyúltam az éjjeliszekrény felé, és
nagyot kortyoltam a vizes pohárból, aztán tovább lapoztam a képeket. A
következő felvétel már elmosódott, alig lehetett kivenni, mit ábrázol. Ezt
valószínűleg véletlenül, ijedtemben lőttem el. Félig az ég, félig a talaj
látszott rajta. Tévedtem; ez az utolsó felvételem. Be kéne kereteztetni.
Megcsóváltam a fejem. Hirtelen milyen drámai lettem!
Még egyszer megnyomtam a visszafele
nyilat a gépen, bár nem számítottam több fotóra. Éppen ezért elállt a lélegzetem,
mikor megláttam. Freya arca mosolygott rám a kijelzőről. Az első gondolatom az
volt, hogy nem én készítettem ezt a képet. A második pedig ‒ és ez volt az
ijesztőbb ‒, hogy milyen gyönyörű ez a lány. Hirtelen fotós szemmel néztem rá.
Láttam, hogy milyen szép a szeme, milyen kifejező a pillantása. Sokkal több
volt mögötte, mint egy átlagos emberi tekintetben. A szája pedig… a mosolya
féloldalas volt, kihívó. Mintha azt üzente volna a képről: gyere, és próbáld
meg kifürkészni a titkaimat. Ahogy lejjebb siklott a tekintetem, láttam a
hófehér meztelen vállakat, a kecses kulcscsontot… félmeztelen volt. A kép pont
a melle fölött volt elvágva. Tökéletes megoldás. A háttérből nem sok látszott;
meleg fény vonta körbe az alakját. Fogalmam sincs, hol készülhetett. Még pár
pillanatig néztem a képet, és közben elfelejtettem lélegezni. A csodálaton és a
rémületen túl feléledt bennem a harag. Mit képzel, hogy csak úgy kölcsön veszi
a gépemet? Egyáltalán mikor csinálta? Amíg kórházban voltam? Szándékosan
intézte így, akarta, hogy lássam, vagy csak elfelejtette kitörölni? Akárhogy
is, nekem nem esik nehezemre. A mutatóujjam megkereste a törlés gombot.
Beletelt pár másodpercbe, míg rájöttem, hogy tétovázok. Túl jól sikerült kép.
Ha törlöm, örökre eltűnik. Remegő ujjal, finoman megnyomtam egy másik gombot;
mentve a memóriakártyára.
Belecsavartam az egyik pulóverembe a
Nikont, és visszatettem a fiókba.
Jó lett, köszi, hogy felraktad, nagyon jól esett most olvasni. :)
VálaszTörlés"A társalgóban égett a kandalló." - Inkább csak a fahasábok égtek benne...
Én köszi, hogy olvasod ;)
TörlésIgeen, ez így tényleg kicsit furin hangzik, javítottam a kéziratban. :D