5. Fejezet

Némi csúszással ugyan, de meg hoztam az ötödik fejezetet. Cserébe jó hosszú lesz! ;)

Mire magamhoz tértem, reggel volt, és egyedül voltam az irodában. Fearless-nek nyoma veszett, az ajtó résnyire nyitva állt. Nagyot ásítottam, és kinyújtózkodtam. Nem is éreztem magam olyan rémesen, a nyugodt alvás valóban jót tett. A könyökömre támaszkodva felültem, előrehajoltam és megtapogattam a bokámat. A kötés alatt mintha már lejjebb ment volna a duzzanat. Kicsit megmozgattam a lábfejemet. Fájt, de nem elviselhetetlenül. Elmosolyodtam, és a heverő oldalához támasztott mankóra esett a pillantásom. Talán kibotorkálhatnék a fürdőbe. Már majdnem elhatároztam magam, amikor lépteket hallottam a folyosóról. Gyorsan visszahanyatlottam a párnára, és lehunytam a szemem.

Hallottam, hogy megnyikordul az ajtó, majd a léptek felém közeledtek. Az orromat friss kávé és pirítós illata csapta meg. Összefutott a nyál a számban, és nem bírtam ki, hogy ne lessek ki a szemhéjam alól. Egy tálcát láttam, megrakva finomságokkal, és egy karcsú kezet, meg a szivárványszínű karkötőt.

‒ Jó reggelt ‒ mondta puhán Freya.

Nem tehettem tovább úgy, mint aki alszik. Felnéztem rá, és óvatosan viszonoztam a köszöntést. Freya kissé megemelte a tálcát.

‒ Hoztam reggelit, hátha éhes vagy.

‒ Köszönöm, de ki tudtam volna menni érte magam is a konyhába ‒ feleltem. Cseppet sem akartam udvariatlan lenni, ám bosszantott, hogy ennyire rendes, és hogy tehetetlennek néz.

Freya aprót biccentett.

‒ Hát persze.

Megvárta, amíg felülök, és elrendezem a hátam mögött a párnákat, aztán letette az ölembe a rakományt. Magamhoz húztam a tálcát, és ámulva bámultam az ételre.

‒ Hűha ‒ szaladt ki a számon.

Gofri ezúttal nem szerepelt a menüben, viszont volt helyette tojásrántotta, tükörtojás bacon-el, pirítós avokádóval, félbe vágott meleg zsömle, kávé és narancslé, mindez rendkívül gusztusosan tálalva. Még egy apró, fehér szirmos virágot is elhelyezett díszítésként.

‒ Nagyon jól néz ki ‒ ismertem el. ‒ De ennyi mindent nem tudok befalni.

Freya mosolygott. Odahúzott egy széket az ágyamhoz és leült rá.

‒ Annyit eszel, amennyi jól esik.

Töprengve néztem a tálcára, majd kézbe vettem az egyik zsömlét. Még meleg volt. Ahogy rákentem a vajat, szétolvadt rajta, és amint beleharaptam, a mennyekben éreztem magam, annyira finom volt. Becsuktam a szemem, és mélyeket sóhajtottam. Mikor ismét felnéztem, Freya szélesen vigyorgott. Elszégyelltem magam.

‒ Még soha nem ettem ilyen finom zsömlét ‒ mondtam restelkedve. ‒ Te nagyon jó szakács vagy. Nem is értem, hogy érthetsz ennyi mindenhez. Amióta megjöttünk, csak ámulok és bámulok ‒ ez igaz volt. Tényleg csodálkoztam rajta, hogy lehet ennyire multifunkcionális. Főz a panzió vendégeire, fát vág, intézi a bejelentkezéseket és a telefonokat, meg még ki tudja, mi mindent csinál.

Freya hunyorogva nézett rám.

‒ Hát köszönöm a bókot.

Pár percig csendben ettem a rántottát, aztán láttam, hogy Freya nyitja a száját, hogy mondjon valamit, ám megelőztem.

‒ Ne haragudj, hogy ezt mondom, de nagyon fiatalnak tűnsz, ahhoz képest meg panziót vezetsz, és egy csomó dologhoz értesz. Hogy csinálod?

Freya kissé csodálkozva vonta fel a szemöldökét.

‒ Nos, te sem vagy idősebb nálam, mégis nagy teher nyomja a válladat, csak te titokban cipeled.

A villa félúton megállt a tányér és a szám között. Remegni kezdett a kezem.

‒ Nem tudom, hogy mit gondolsz rólunk ‒ közöltem hűvösen, ‒ de nagyon rossz nyomon jársz.

Hosszan egymás szemébe meredtünk. Végül Freya volt az, aki hamarabb elkapta a tekintetét. Szomorkás fél mosollyal nézett rám, aztán maga alá húzta a lábát, és az ölébe bámult.

‒ Hát mesélj magatokról ‒ kérte. ‒ Hogy ismerkedtetek meg? Miért szerettél bele? Mit szerettek csinálni együtt?

Csak tátogtam rá. Mennyi kérdés… Látszólag egyszerű volt megválaszolni, de a mi esetünkben… Felszegtem az államat.

‒ Hol van Mitch?

Freya felhúzta a vállát, de egyébként nem válaszolt. Beharaptam az ajkam, és pár másodpercig törtem a fejem, aztán úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha felelek neki, hátha békén hagy.

‒ Egy baráti vacsorán ismerkedtünk meg. Az anyám kért meg rá, hogy kísérjem el. Ő már korábban találkozott Mitch-el, és bemutatta nekem. Nem volt szerelem első látásra; bár láttam rajta, hogy erős, magabiztos férfi, akinek megvan az a kisugárzása, hogy elbűvölje a nőket, én túl egyértelműnek találtam a helyzetet. Azt gondoltam róla, hogy a pénzén bárkit megvehet, és mindig megszerzi, amit akar. Ez igaz is. De emellett nagyon okos és tájékozott, ha egyszer beszélni kezd valamiről, az embernek muszáj végighallgatnia. Érdekes dolgokat mesélt, és az est végére már egész izgalmasnak találtam. Megengedtem, hogy hazavigyen anyámmal együtt. ‒ Eddig igaz volt a történet, bár részletekbe nem bocsátkoztam. Nem említettem meg például, hogy már az elején ódzkodtam Mitch-től, és hogy a kocsiút végig azzal telt, hogy anyám folyamatosan nyomult, tette-vette magát, és vagy ötször megemlítette, hogy milyen szép pár lennénk mi ketten, és milyen nagy szükségem lenne egy erős férjre, aki életre nevel. ‒ Mikor hazaértünk, Mitch ránézett az órára, és azt mondta, nagyon korán van még ‒ valójában anyám mondta ezt ‒ és kérdezte, nem ülünk-e be egy bárba meginni valamit. Haboztam, de valami azt súgta, mondjak igent. Így történt, hogy egy szórakozóhelyen kötöttünk ki és végigbeszélgettük, táncoltuk az éjszakát. ‒ Erőlködve elmosolyodtam, tettetve, hogy jól esik visszaemlékezni. Kortyoltam a narancsléből, majd folytattam. ‒ Hajnalra értünk csak vissza, és Mitch a kapuban megcsókolt búcsúzóul. Úgy éreztem magam, mint egy iskolás lány. Ez a csók eldöntötte a továbbiakat. ‒ Igen. Ekkor kellett volna még elmenekülnöm. Mitch csókja kemény volt és erőszakos, alig akart véget vetni neki. Csak fent a szobámban vettem észre, hogy elszakította a ruhám pántját.

Freya jóindulatúan mosolygott rám.

‒ Egészen mesébe illő történet.

‒ Nem. Csak egy átlagos pár átlagos egymásra találása ‒ javítottam ki. Egyre jobban idegesített, ahogyan somolyog. Olyan volt, mintha egy leeresztett akvárium túloldaláról figyelné a vergődésemet, kocogtatná az üveget, és nyíltan nevetne rajtam.

Ráadásul a következő hazugság kiötlése már némiképp gondot okozott. Ám aztán pillanatok alatt rájöttem, hogy ennek is egyszerű a megoldása. Továbbra is hazudhatok úgy, hogy az igazság egy részét tálalom.

‒ Mitch és én szeretünk beszélgetni. Szeretünk összebújni egy hosszú nap után a tv előtt. Szeretjük a finom italokat. Ő a skót whisky-t, én a jó bort. És nagyon szeretnénk egy kisbabát. ‒ Elhallgattam. ‒ Ennek ugyan van némi akadálya, de próbálkozunk, és hiszünk benne, hogy a szerelmünk előbb-utóbb meghozza gyümölcsét. Szóval boldogok vagyunk. ‒ A végére remegni kezdett a hangom, bármennyire is próbáltam leplezni. Freya most már nem gúnyolódott; a tekintetébe szánalom, és óvó gyengédség költözött. Kinyújtotta a kezét, mintha meg akarna érinteni, és az ujjai csak centikre voltak az enyémtől, mikor megragadta a tálcán a kávéscsészét.

‒ Gondolom, ezt már nem kéred.

Kábultan ráztam a fejem, aztán komolyan a szemébe néztem.

‒ Szeretnék kérni valamit.

‒ Igen? Hallgatlak.

Néztem, ahogyan a szájához emeli a csészét.

‒ Szeretném, ha kedves lennél a férjemhez, amíg itt vagyunk.

Freya majdnem félrenyelte a kávét. Megtörölte a száját, és elfintorodott.

‒ Uh. Ez egészen kihűlt.

Nem reagáltam a kis közjátékára; türelmesen vártam, hogy válaszoljon.

‒ Nézd, én minden vendégemmel kedves vagyok. Viszont ami a szívemen, a számon. Nem szeretem magamba folytatni a dolgokat. Ha valakinek nem tetszik a képe, vagy érzek valamit a háttérben, hát én nem habozom: megmondom az illetőnek mit gondolok, vagy legalábbis éreztetem vele, hogy átlátok az álcáján. Szerintem nincsen ebben semmi rossz. Én vagyok a főnök, és tudom, meddig mehetek el. Nem akarok elüldözni senkit. Viszont csak az maradjon itt, akinek szüksége van erre a helyre. Befogadok én mindenféle különös fazont, és otthon nyújtok azoknak, akiknek nincs. De ha már egyszer a család részese lett valaki, tudnia kell, hogy nem szeretem a szélhámosokat.

‒ Úgy beszélsz erről a családról, mint valami maffiafőnök ‒ tört ki belőlem. Freya elgondolkodó arcot vágott, majd elmosolyodott.

‒ Hát, ha a maffia feje lennék, akkor biztosan kemény büntetéseket szabnék ki. De ez nem erről szól. Csak szeretném megőrizni ennek a helynek a nyugalmát. Vedd úgy, hogy ez egy sziget. Olyanok jönnek ide, akik el akarják felejteni a gondjaikat.

‒ Nos, mi Mitch-el pihenni jöttünk. Eszünk ágában sincs felfordulást okozni.

‒ Hiszek neked.

‒ Tényleg? ‒ csodálkoztam.

‒ Igen. Te éppenséggel nem tűnsz bajkeverőnek. Inkább tűnsz olyannak, mint aki folyton meg van rémülve. Ez egyből feltűnt, amint beléptetek a panzióba.

‒ Igen? Hát tévedsz. Nem vagyok rémült. És semmi jogod nincs véleményt alkotni emberekről, mikor nem is ismered őket. Nem is értem, ki vagy te? ‒ Nem akartam így felhúzni magam, a szavak mégis előtörtek belőlem, és már nem szívhattam vissza őket. Úgy tűnt, vendéglátómat mégsem zökkentettem ki a nyugalmából. Ellenkezőleg: mintha még örült is volna az áttörésnek.

‒ Csak egy lány vagyok, olyan, mint te. Megérzésekkel. És eleget tapasztaltam ahhoz, hogy véleményem legyen. Sok mindent átéltem, mielőtt megalapítottam ezt a panziót.

‒ Akkor most rajtad a sor, hogy mesélj ‒ mondtam, és karba fontam a kezem, készen arra, hogy meghallgassam a történetét. Ő azonban a fejét rázta.

‒ Már így is sokáig beszélgettem veled. Meg kell néznem, hogy állnak odakint a dolgok. De később visszajövök. ‒ Felállt, és elvette előlem a tálcát.

‒ Kérlek, hívd ide Mitch-et ‒ kértem.

Rám nézett, majd biccentett. Ezúttal nem tett semmiféle megjegyzést, csak fogta a maradékokat, és kisétált az ajtón.

Jó öt percig ültem az ágyban, és észre sem vettem, hogy a takaró szélét tépkedem, csak akkor, mikor már majdnem szétbontottam az anyagot. Végül meguntam a várakozást, és a mankóért nyúltam. A hónom alá kaptam, és a segítségével álló helyzetet vettem fel. Kissé remegett a lábam, és szédültem, így vártam egy percet, mielőtt átbotorkáltam a szobán. Fél lábon ugrálva érkeztem a folyosóra. Körülnéztem jobbra is, balra is, de senkit sem láttam a közelben, és hangokat sem hallottam. Jobb oldalt viszont találtam egy ajtót, ami a mosdóba vezetett. Csak ekkor döbbentem rá, hogy még mindig nagyon kell pisilnem, így hát bementem, és magamra zártam az ajtót.

Ebben a fürdőben sem uralkodtak nagyobb luxuskörülmények, mint ami az emeleten volt. Ugyanaz az apró zuhanykabin és mosdó, külön pedig a wc. Előbb az utóbbit használtam, aztán odaléptem a mosdókagylóhoz, és miközben kezet mostam, megszemléltem magam a falon függő borotválkozó tükörben. Elég rémesen festettem. A hajam szanaszét állt, és sokkal fénytelenebb volt, mint máskor. Szemem alatt ároknyi mély karikák húzódtak, mintha Mitch bevágott volna kettőt. Az ajkam sebes volt, annyira kicserepesedett. Tennem kellett valamit. Jobb híján hideg vizet locsoltam az arcomra, és legalább a csipát kimostam a szememből, ám tudtam, hogy ez nem lesz elég. Körülnéztem, hogy mi az, amit használhatnék. Nem szerettem mások cuccai közt kutakodni, és nem is számítottam rá, hogy találok valamit, amikor kinyitottam a gyógyszeres szekrényt. A polcok jó részt üresek is voltak, kivéve a legfelsőt és a középsőt; két elhasználódott fogkefét találtam, az egyik piros volt, a másik zöld. Ezeket hagytam a helyükön, a hajkefét azonban kölcsönvettem, és párszor végigszaladtam vele a hajamon. Aztán kis habozás után elvettem a női dezodort is a polcról, és megráztam. Még volt benne anyag, úgyhogy némi bűntudattal befújtam vele a hónom alját és a ruhámat. Friss, virágos illata volt, a fréziára emlékeztetett. Bekentem még az ajkam a tégelyben talált kamillakrémmel, majd valamivel elégedettebben hagytam el a fürdőszobát.

Visszamentem az irodába, hátha ott találom Mitch-et, ám férjem még mindig nem volt sehol. Töprengve álldogáltam a küszöbön, a mankóra támaszkodva. Ez egyáltalán nem jellemző rá. Azt vártam, hogy amint felkel a nap, benéz hozzám. No, nem mintha annyira aggódott volna értem, de tudtam, hogy mindig ellenőrzi a tulajdonát. Megnézi, hogy ott áll-e a kocsi a garázsban, hogy a laptopja még mindig az asztalon van-e ahol hagyta, és hogy a mappák a megfelelő helyükön vannak-e a polcon. Most pedig, hogy a felesége nem mellette töltötte az éjszakát… ide se jön. Rossz előérzetem támadt.

Megint végigbicegtem a folyosón, és ezúttal nem álltam meg a mosdónál, hanem egyenesen a társalgóba mentem. Nagy meglepetésemre a tegnapi kisfiú, Ben ott ült az egyik borvörös fotelban, és egy detektívregényt olvasott.

‒ Szia ‒ szólt, amikor észrevett, és őszinte örömmel rám mosolygott.

‒ Szia ‒ mondtam én is, és közelebb óvakodtam.

‒ Fáj még a lábad? ‒ kérdezte.

Lepillantottam bekötözött, mezítlábas jobbomra, melyet pár centire eltartottam a földtől. Gyakorlatilag fél lábon ugráltam.

‒ Hát, úgy érzem magam, mint… a féllábú gilice ‒ jutott eszembe a megfelelő hasonlat.

Ben homlokráncolva nézett rám.

‒ Még sosem hallottam róla.

Tanácstalanul néztem vissza rá.

‒ Sajnálom.

Ben elmosolyodott és becsukta a könyvet.

‒ Nem ülsz le hozzám?

‒ Szívesen tenném, de meg kell keresnem a férjemet.

‒ A férfit, aki a karjában hozott?

Én is elmosolyodtam.

‒ Igen, őt.

‒ Azt hiszem, elmentek ‒ mondta Ben.

‒ Kik?

‒ Luke. És a férjed.

Ezt hallván imbolyogni kezdtem, és majdnem elvesztettem az egyensúlyomat.

‒ Mikor, és hova?

‒ Nem tudom. De vidámnak tűntek.

‒ Vidámnak… ‒ ismételtem. Ez… tényleg nagyon érdekes.

‒ Ülj le ‒ kérte újból Ben. ‒ Biztos hamarosan visszajönnek. Ebédre itt kell lenniük.

‒ Miből gondolod?

‒ Mert aki éhes, az mindig visszajön.

Felnevettem.

‒ Ez igaz.

Óvatosan megkerültem a dohányzóasztalt, és lehuppantam a másik fotelba.

‒ A szüleiddel vagy itt? ‒ kérdeztem Bentől.

‒ Nem ‒ felelte. ‒ Freyához jöttem. Mikor apu nem ér rá, mindig ő vigyáz rám.

‒ Ó. Honnan ismered?

‒ Anyu és ő jó barátnők voltak.

‒ És anyukád…

‒ Meghalt ‒ vágta rá.

Ösztönösen a szám elé kaptam a kezem. Elöntött a szomorúság.

‒ Nagyon sajnálom. Ne haragudj.

‒ Nincs semmi baj. Erről senki sem tehet. Az ilyesmi csakúgy megtörténik. Néha lassan, néha gyorsan.

Csak néztem rá. Annyira furcsa volt ezt egy fiatal fiú szájából hallani. Feléledt bennem a gyengédség. Legszívesebben magamhoz öleltem volna ezt az idegen gyereket, ehelyett csak ennyit mondtam:

‒ Attól még sajnálom ‒ majd igyekeztem témát váltani. ‒ Hogyhogy ilyen jóban vagy Fearless-el?

‒ Nem nehéz vele jóban lenni. Téged is szeret ‒ válaszolta.

‒ Tessék?

‒ Láttam, amikor besurrant hozzád az éjjel.

‒ Te még fent voltál olyan későn?

‒ Persze. Van, amikor nem tudok aludni. Olyankor lejövök és olvasok.

‒ Ezt a regényt? ‒ böktem az ölében tartott könyvre.

‒ Most ezt.

‒ Jónak tűnik.

‒ Á, csak egy átlagos nyomozós regény. A rendőrfőnök benne tiszta tökkelütött.

Felkuncogtam.

‒ Valóban?

‒ Ja. Jobban szeretem a komolyabb könyveket.

‒ Hűha. Mióta tudsz olvasni?

‒ Öt éves korom óta. Még anya tanított meg.

‒ Biztos nagyon szeretett téged ‒ motyogtam.

‒ Igen. Szereted a verseket?

Meglepődve fordultam felé.

‒ Régen szerettem őket.

‒ Most már miért nem?

Ezen el kellett gondolkoznom. Nem létezett logikus válasz. Kislánykoromban arról álmodoztam, hogy a szerelmemmel majd együtt fogunk verseket olvasni. Nem nyálas vallomásokat, hanem nekünk tetsző, komoly költeményeket, amiket feltétlenül meg akarunk osztani a másikkal, mert büszkék vagyunk, hogy elsőként találtunk rá. De aztán felnőttem, jött Mitch, aki utálja az irodalmat, és soha többé nem olvastam verset, még magamnak sem. Ebben a percben döbbentem rá, hogy ez mennyire kiábrándító. Bennek azonban nem tudtam, hogyan magyarázhatnám el, ezért a legócskább kifogással álltam elő:

‒ Már nincs rá annyi időm, mint szeretném.

Ahogy számítottam is rá, nem volt elégedett a válaszommal.

‒ A felnőttek mindig mindenre ezt mondják. Pedig ha szeretünk valamit, szerintem ápolnunk kell a kapcsolatunkat azzal a dologgal ‒ néhány másodpercre eltöprengett. ‒ A felnőttek szerintem azért is olyan morcosak, mert nincsenek tisztában ezzel. Én, ha egy nap nem olvashatok, nagyon nyűgös leszek, és akkor mindig kiküldenek a szobából, ezért inkább szakítok időt az olvasásra.

Valóban megdönthetetlen volt a logikája. Mind tanulhatnánk egy nyolcévestől.

‒ Igazad van. Én sem szeretném, hogy kiküldjenek a szobából, vagy valami még rosszabb. Talán újra elkezdek verseket olvasni.

‒ Támogatom. Talán csatlakozhatnál a csütörtöki könyvklubunkhoz.

‒ Olyan is van itt?

‒ Naná. Freya találta ki. Tulajdonképpen csak két tagot számlálunk. De a vendégek szabadon bekapcsolódhatnak, ha van kedvük.

‒ Élni fogok a lehetőséggel.

‒ Oké. Freya örülni fog.

Azt biztosra veszem ‒ gondoltam. Másrészt lehet, hogy csütörtökön már itt sem leszünk. Ki tudja, mit tervez Mitch. Bennek viszont semmiképpen nem akartam elvenni a kedvét.

‒ Addig is olvashatnál nekem a tökkelütött rendőrfőnökről.

Ben azonnal lecsapott a könyvre, és a következő fél órára mindketten elmerültünk a nyomozásban.

Freya dél körül tálalta az ennivalót. Nem csapott nagy lakomát; mint mondta, az ő dolga a reggeliről és a vacsoráról gondoskodni, délben csak hidegtál van. Ez azt jelentette, hogy különböző saláták, szendvicsek és kétszersült közül lehetett választani. A reggelivel úgy belaktam, hogy a gyomrom nem is kívánt ennél többet. A konyha helyett ezúttal a társalgóban ettünk, én, Ben, és Freya legalábbis. Edward Ross csak egy pillanatra ugrott le, hogy magához vegyen némi élelmet, aztán sietett is vissza a szobájába. Jeremy is csak felkapott egy pár nyers répát, majd sietve visszatért a kutatásához. Szinte észre sem vettem a hiányukat, mivel egyfolytában az ajtót lestem, várva, mikor lép be rajta a férjem. Freya követte a pillantásomat, ám nem szólt semmit, én pedig összeszorítottam a számat, nehogy kicsússzon rajta a kérdés. Bennek fel sem tűnt a feszültség, vidáman majszolta a marhahúsos szendvicset, és olykor ledobott egy falatot Fearless-nek.

‒ Meghívtam Oliviát a könyvklubunkba ‒ közölte aztán váratlanul.

Freya tekintete felém villant.

‒ Tényleg? Ez igazán jó hír.

‒ Aha. Egész jól összebarátkoztunk. ‒ Ben reménykedő mosolyt küldött felém, mintha attól tartana, hogy megcáfolom. Muszáj volt valamit mondanom.

‒ Valóban így volt. Ben már most tartott nekem egy kis ízelítőt: felolvasott a könyvéből.

‒ A Fuszeklis detektívek kalandjaiból?

‒ Igen. Nagyon mókásak ezek a kalandok.

‒ Tudom. Ez az egyik fogadásunk Bennel.

Értetlenül ráncoltam a szemöldököm, mire a kisfiú és Freya cinkosan összemosolyogtak. Majd Ben elfintorodott.

‒ Freya azt mondta, hogy 20 oldal után félre fogom dobni a könyvet, ugyanis egészen más fogalmunk van a humorról.

Freya bólintott.

‒ Így igaz. Ez a kis zseni nagyon ritkán neveti el magát, mindent olyan komolyan vesz, és ragaszkodik az elveihez ‒ játékosan oldalba bökte a könyökével. ‒ Szóval néha muszáj rávennem, hogy valami szórakoztatót olvasson. Megbeszéltük, hogy egy hónapban egyszer feladunk egymásnak egy kötelező olvasmányt. Valami olyat, amit magunktól biztosan nem emelnénk le a polcról. És, ha a határidőn belül nem teljesítjük az olvasást, annak komoly következményei lesznek, vagyis az illető büntit kap.

Ben arca fájdalmasan megrándult erre a szóra, és durcásan a tenyerébe támasztotta az állát.

‒ Milyen büntit? ‒ érdeklődtem.

Freya felháborodott pillantást vetett rám, majd elvigyorodott:

‒ Ó, azt csak akkor tudja meg, ha elbukik.

‒ Micsoda kegyetlenség ‒ csóváltam a fejem.

‒ Dehogy. Én ösztönzésnek hívom. Bár amúgy is tudom, hogy nehéz kifogni rajta. Soha nem adná fel.

‒ És te?

‒ Én mégannyira sem ‒ felelte furcsa pillantással. ‒ Akármilyen könyvet ír elő nekem, mindig találok benne valami érdekeset, amiért megéri küzdeni. Az ismeretlenből sokat lehet tanulni. Most épp a delfinek kommunikációjáról vagyok kénytelen olvasni. És tudod, mit? Nagyon érdekes.

‒ Lehet, hogy óceánkutató leszek ‒ mondta Ben. ‒ És ha igen, akkor szeretném, ha Freya megkedvelné a munkámat, mert tuti, hogy eljön velem egy hajóútra. Meg búvárkodni is elviszem.

‒ Most épp ez érdekli ‒ tette hozzá Freya. ‒ De még nem tudjuk, mi lesz belőle.

‒ Te mi szerettél volna lenni, Olivia?

‒ Hát nem is tudom… ‒ ebben a pillanatban valahogy nehezemre esett felidézni a gyerekkori álmokat. ‒ Kislányként szerettem rajzolni. Később meg fényképezni. De ezek nem nagyon köthetők igazi szakmához.

‒ Dehogyis nem ‒ tromfolt le Freya. ‒ Művészetnek hívják.

Elpirultam.

‒ Hát, nem lettem művész.

‒ De még lehetsz ‒ makacskodott Ben. ‒ Ha akarod, leszek a modelled. Vagy cipelem a felszerelésed. A fotózás is érdekel ám.

Csak mosolyogtam.

‒ Naná, téged minden érdekel ‒ ugratta Freya. ‒ De azt elfelejted, hogy ma délután jön érted apád.

‒ Csütörtökön viszont megint itt leszek.

Freya az ég felé emelte a tekintetét.

‒ Istenem, nem lehet levakarni.

Ben komolyan nézett rá.

‒ Tudom, hogy szeretsz.

Freya lemondóan sóhajtott.

‒ Jaj, nekem, igen, így van.

Csodálkozva néztem egyikükről a másikra. Annyira természetesnek hatott köztük ez az ugratás, érezni lehetett mögötte az önzetlen szeretetet. Freya nagyon vidámnak és játékosnak tűnt a fiú mellett, sokkal jobban tetszett ez az oldala, mint ameddig eddig láttam belőle. Eszembe jutott a bölcs mondás, hogy egy embert egy hozzá közel álló másik ember szemén keresztül ismerhetünk meg a legjobban. Ben tükrében Freya kedves lány volt.

Épp meg akartam kérdezni, hogy Freya mi szeretett volna lenni gyerekkorában, amikor kinyílt az ajtó, és nagy zajongás közepette színre lépett Luke és Mitch. Egymás hátát veregetve, nevetgélve lépték át a küszöböt, úgy, hogy csak bámultam rájuk. Időbe telt, míg észrevették, hogy ott ülünk a társalgóban.

‒ Á, sziasztok! ‒ köszönt vigyorogva Luke. Kötött sapka volt a fején, és ettől úgy festett, mint valami kölyök. ‒ Lemaradtunk a hidegtálról?

Mitch kilépett Luke mögül, és ő is elmosolyodott.

‒ Jó étvágyat a népnek! ‒ mondta, jó hangosan. Arca kipirult a kinti hidegtől. Levette a kesztyűjét, és közelebb lépett. Odahajolt hozzám, hogy adjon egy puszit. ‒ Remélem, jól telt az estéd - mormogta alig hallhatóan a fülembe. Aztán felegyenesedett, és ugyanolyan vidám hangon folytatta. ‒ Hogy vagy, drágám? Ne haragudj, amiért nem néztem be hozzád reggel, de az önjelölt nővérke azt az információt adta, hogy még alszol.

‒ Hol voltatok? ‒ kérdeztem. Igyekeztem, hogy ne hangozzék túl szemrehányóan.

Mitch helyett Luke válaszolt, aki már le is ült közénk, és épp egy szalámis szendvicset méregetett.

‒ Elvittem horgászni. És kicsit sétáltunk az erdőben. Szarvas nyomokat kerestünk.

Értetlenül néztem Mitch-re. Te horgászni voltál? Meg a vadak nyomai után kutattál? Mi történt a férjemmel?!

Mitch nyugodtan nézett vissza rám.

‒ Ha már itt vagyunk, használjuk is ki, nem? ‒ kérdezte, és lehámozta magáról a meleg kabátot. ‒ Vittelek volna téged is, de mivel megsérültél…

Elfordítottam róla a pillantásomat. Mitch szerint most hasznavehetetlen voltam. Ez nyilvánvaló.

‒ Fogtatok valamit? ‒ érdeklődött Ben.

A két férfi egymásra nézett. Luke megvakarta az állát.

‒ Hát…

‒ A lényeg, hogy így sem maradunk éhen ‒ szólt közbe vigyorogva Mitch, és ő is elvett egy szendvicset. Fearless felemelte az állát Ben csizmájáról, és metszőn bámult rá. Mitch úgy tett, mintha nem venne észre semmit. Freya hasonló pillantással nézte, mint a kutyája, de ő is csendben maradt. Luke és Mitch elfogyasztották az ebédjüket, aztán Luke közölte, hogy lepihen egy kicsit, ekkor azonban Freya rátalált a hangjára:

‒ Nem. Ma te fogod átnézni a számlákat.

Luke felhorkant.

‒ Jaj, ne. Inkább küldj ki fát vágni, csak ezzel ne kelljen foglalkoznom!

Freya határozottan rázta a fejét.

‒ Egy hétre elegendő fát aprítottam össze. Mára az elszámolások maradtak, és a takarítás. Választhatsz.

Luke durcásan nézett.

‒ Jó, akkor kitakarítom a fürdőket.

‒ Helyes. Kösz.

Luke morgott valamit, aztán eltűnt szem elől. Mitch összeszűkült szemmel nézett Freyára.

‒ Ez nem volt szép ‒ jelentette ki. ‒ Csodálkozom, hogy férfi létére így hagyja, hogy dirigálj neki. Én már rég…

‒ Ez a hely az enyém ‒ vágott a szavába hidegen Freya. ‒ Luke-nak is van egy kis része benne, de már az elején megegyeztünk, hogy megosszuk a feladatokat. Az előbb ezt láthattad.

‒Akkor is. Miért nem veszel fel egy külön takarítószemélyzetet? Talán nem futja a költségvetésből?

Freya nem jött zavarba.

‒ Így van. És mert nincs rá szükség.

Metsző csönd támadt. Mitch és Freya gyilkos pillantással bámulta egymást. Látszólag egyikük sem volt hajlandó megadni magát. Ben és én csak ültünk és néztük a gyerekes csatát. Végül Mitch finoman elmosolyodott.

‒ Hát, jó. Nem akartam goromba lenni. De ha szeretnéd, felajánlom a segítségemet. Lenne egy két ötletem, hogyan lehetne felfuttatni ezt a helyet.

Freya hasonlóan negédesen mosolygott vissza.

‒ Köszönöm. Nagyon kedves vagy.

Mitch elégedetten biccentett.

‒ Oké. Most felmegyek és elintézek egy telefont. Mindjárt jövök vissza és beszélgetünk ‒ tette hozzá nekem címezve. Csak miután elment, engedett fel a feszültség a testemben. Nem mertem Freyára vagy Benre nézni. Túlságosan szégyelltem magam Mitch helyett is. Mindig is szeretett a pénzével és a hatalmával kérkedni, és ez engem mindig is zavart, most pedig jobban, mint valaha. Freyán látszott, hogy büszke erre a panzióra, és nyilvánvaló volt, hogy mindent egyedül akar megoldani, nem kér a segítségből. Mitch a lehető legérzékenyebb pontján kapta el. Ehhez remekül értett.

‒ Segíthetek Luke-nak?       

Freya és én meglepett pillantást vetettünk Benre.

‒ Nagyfiú már, magától is boldogul ‒ mondta először Freya, ám aztán az ajkába harapott, és mosolyt erőltetett az arcára. ‒ Tudod, mit? Lehet, hogy mégsem. Menj, segíts neki feltölteni a szappan- és papírtörülköző-tartókat.

‒ Oké.

Ben elment, mi pedig némán ültünk pár másodpercig, aztán erőt vettem magamon, és kimondtam:

‒ Kérlek, ne haragudj Mitch-re. Nem akart megbántani. Tényleg jó érzéke van az üzlethez, és szeret tanácsokat adni, de nem rosszindulatból.

Freya felállt, és elkezdte összeszedni a tálakat.

‒ Neked elhiszem ‒ mondta. ‒ De ha megpróbálja beleártani magát a panzió dolgaiba, ha azért jött ide, hogy keresztbe tegyen nekem, akkor…

Hagyta a levegőben lógni a mondat végét, de én így is értettem. Elhűlve bámultam utána.

‒ Végre megint együtt vagyunk! ‒ sóhajtotta Mitch. Egymás mellett feküdtünk az ágyban. Körülbelül egy órával korábban Mitch felkapott, és felcipelt a közös szobánkba. Azóta a laptopját nyüstölte, és néha kinyúlt, hogy megszorítsa a combomat. Nem engedte, hogy felkeljek az ágyból; azt mondta, nyugodjak meg, tervei vannak velem. Összeszorított foggal vártam, mik lennének azok a tervek. Az egy óra alatt most első ízben fordult felém.

‒ Olyan jó napom volt ‒ közölte most, és félretolta a számítógépet. ‒ Nem is gondoltam, hogy a horgászás ilyen pihentető. Mindig lenéztem azokat, akik egész nap csak üldögélnek, és várják a kapást, ami persze nem jön. De bámulni a vizet nem is olyan rossz. Főleg, ha még a társaság is jó. Tetszik nekem ez a Luke… Értelmes srác, még sokra viheti. No persze az esélyeit némileg csökkenti, hogy ezen az isten háta mögötti helyen dolgozik. Attól meg csak még rosszabb, hogy hagyja magát kihasználni.

A szemem sarkából rápillantottam Mitch-re. Csodálkoztam, hogy magától szóba hozta a témát. Otthon sosem mesélt semmiről, én pedig csak ritkán mertem kérdezni, és ha meg is tettem, mindig csak legorombítást kaptam válaszok helyett. Most viszont, ahogyan ránéztem, egész nyílt volt az arca. Ettől felbátorodtam, és az oldalamra fordultam, hogy egészében láthassam.

‒ Szerinted Freya kihasználja? ‒ kérdeztem óvatosan.

‒ Miért, szerinted nem? ‒ csattant fel. ‒ A vak is láthatja, hogy ugráltatja. Egy férfinek ezt nem szabadna hagynia. Én már rég elkaptam volna a kis picsát. Jól megdugnám, hogy rájöjjön, ki a főnök.

Szorosan behunytam a szemem. Magam elé képzeltem Freya arcát, hogy ragyogott a szeme, mikor Benhez beszélt. Aztán elképzeltem, ahogy Mitch rajta fekszik, és közben ütlegeli, a fény pedig lassan kihuny. Ezt egyetlen nő sem érdemli.

Éreztem, hogy megmozdul alattam a matrac, és Mitch fölém hajol.

‒ Tudom, hogy egyetértesz velem ‒ mondta. ‒ Te tudod, hogy egy nő engedelmességgel tartozik a férfiaknak, és nem fordítva. Ki a te urad?

Egy pillanatra megbénultam, és nem tudtam válaszolni. Ez a másodpercnyi habozás elég volt, hogy számolnom kelljen a következményekkel. Egy izmos térd hatolt be a combom közé, és erőszakos ujjak rántották a hajamnál fogva hátra a nyakamat.

‒ Mondd ki, kislány.

Nyitottam a számat, ám ekkor az ajka lecsapott, durva csókkal fojtva belém a szót. Fogai felsértették az ínyemet; a vér édes-sós íze keveredett a nyálával. Majd a szája tovább haladt a nyakamon, és most az érzékeny bőrt szívta, harapdálta. Közben morgott, mint egy kutya, és a következő mondatát alig lehetett érteni.

‒ Hoztam neked valamit.

‒ Micsoda? ‒ nyögtem. Köd ereszkedett a tekintetemre, és csak homályosan érzékeltem, hogy feláll, és a sporttáskában kezd kutakodni. Már nem féltem, ilyenkor általában erőt vett rajtam a megadás. Ám amikor megpillantottam, miket tart a kezében, megállt a szívem.

‒ Ne…

Mitch kimért léptekkel ismét az ágyhoz sétált. Egészen a falig hátráltam előle, de persze nem volt hová menekülnöm, és ő ezt nagyon jól tudta. Lassan araszolt felém a matracon, és egy laza mozdulattal összefogta a fejem fölött a csuklómat, és már kattant is a bilincs. Aztán lerántotta rólam a nadrágot, lefogta a lábaimat, és… A hideg, kemény tárgy tövig hatolt belém. Nem voltam felkészülve, így el kellett fojtanom a sikolyomat. Magányos könnycsepp gördült végig az arcomon.

A tárgy nem mozdult, csak feszített belülről, Mitch viszont nem tétlenkedett. Lehúzta a sliccét, kezébe fogta a nemi szervét, és az arcomhoz irányította. Az ajkam szinte magától nyílt szét. Mitch kéjesen nyögdécselt, miközben egészen a torkomig hatolt.

Az éjszaka közepén felriadtam. Először azt hittem, rémálomból ébredek, de aztán rájöttem, hogy maga a szörnyű valóság nem hagyott nyugodni. Mitch félig rajtam feküdt. Mindkettőnk testét izzadtság borította, a bőrömön helyenként vérnyomok látszódtak. A számban éreztem Mitch ízét. A csuklóm még mindig a fejem fölött volt összebilincselve, és már teljesen elzsibbadt a karom, alig bírtam mozdítani. Nagy nehezen a mellkasomhoz emeltem, és a könyököm segítségével lelökdöstem magamról Mitch-et. Tudtam, hogy jobban kimerült mint én, így nem fog felébredni. Egészen az ágy széléig araszoltam. Óvatosan leraktam az egyik lábamat a földre, és az éjjeliszekrénybe kapaszkodva megpróbáltam felkelni. Összebilincselt kézzel nehezen tudtam volna használni a mankót, úgyhogy nem is törődtem vele, inkább fél lábon ugráltam körbe a szobát az apró kulcsot keresve. Végül a sporttáska oldalzsebében akadtam rá. Gyorsan megszabadultam a bilincstől, majd addig masszíroztam a csuklómat, míg ismét megindult a vérkeringésem. Ezután belebújtam egy köntösbe, és kisurrantam a folyosóra.

Szerencsére senkivel sem találkoztam össze, így nyugodtan magamra zárhattam a fürdőszoba ajtaját, és egészen addig folyattam testemre a forró vizet, míg ki nem ürült a tartály.

Semmi kedvem nem volt visszamenni Mitch mellé az ágyba, úgyhogy úgy döntöttem, leülök a konyhába és készítek magamnak egy bögre kakaót. Lábujjhegyen óvakodtam le a lépcsőn, mankó nélkül, vigyázva lépdelve. Örömmel láttam, hogy a társalgó sötétbe burkolózik. Eszembe jutott, hogy Ben említette, éjszaka néha lesurran olvasni. Aztán az is eszembe jutott, hogy Bent délután elvitte az apukája. Nem kellett tehát attól tartanom, hogy belebotlok valakibe. Ugyan nem voltam biztos benne, hogy a vendégek használhatják a konyhát, de úgy gondoltam, egy kis szabályszegés kivételesen belefér.

Felkattintottam a lámpát a konyhában, és kivettem a szekrényből egy bögrét. Könnyedén rátaláltam a kakaóporra és a cukorra is, és pillanatok alatt megmelegítettem hozzá a vizet. Miután elkészültem, visszamentem a társalgóba, leültem a karosszékbe és a sötétben lassan kortyoltam a forró italt.

Csak percek múltán jöttem rá, hogy fázik a lábujjam. A kandalló hidegen ásított. Némi gondolkodást követően fogtam a gyújtóst, és tüzet gyújtottam. Máris sokkal otthonosabban éreztem magam. A lángok fényénél már jobban ki tudtam venni a környezetemet, így pillantottam meg Ben detektíves könyvét a kávézóasztalon. Úgy tűnik, itt felejtette, ami a fogadás szempontjából igen nagy kár. Szegényke ‒ gondoltam, ‒ ki tudja, Freya milyen büntetést eszel ki neki. Kézbe vettem a kötetet, és szórakozottan olvasni kezdtem az elejéről. Az első oldal vége után már mosolyogtam.