4. Fejezet

És akkor itt az ígért negyedik fejezet:

Miután nagy nehezen levánszorogtunk a hegyről, Luke úgy döntött, hogy elkocsikázunk a helyi kórházba. Ugyan folyamatosan azt hajtogattam, hogy jól vagyok, és erre semmi szükség, Luke elmagyarázta, hogy ez a bevett szokás, ha valaki lezuhan egy szikláról.

‒ Mindenképp szükség van arra, hogy lásson egy orvos. Én nem vagyok az, így nem merem bizton megállapítani, hogy nem lett agyrázkódásod, vagy valami ‒ állította.

Sóhajtva megadtam magam a döntésének. Tényleg lüktetett kicsit a tarkóm, bár úgy gondoltam, ez normális. Különben is, a bokám sokkal jobban fájt. Mikor besegítettek az autóba láttam, hogy duplájára, ha nem triplájára dagadt, és egyre kékült. Újfent hányingerem támadt a látványtól. Mitch arcán is láttam az undorodó fintort, képtelen volt leplezni, mennyire bosszús, amiért tönkretettem a kirándulást. Tudtam, hogy ezért még számolni fog velem, így suttogva bocsánatot kértem, s közben úgy tettem, mintha egy puszit nyomnék az arcára, mikor fölém hajolt bekötni a biztonsági övet.

Mitch mosoly erőltetett az arcára.

‒ Semmi baj, szívem. Meg fogsz gyógyulni. És akkor ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.

Megborzongtam. Ahol abba hagytuk…

A fenyegető szavak ellenére útban a kórház felé elaludtam, és csak jóval később tértem magamhoz.

Idegen hangokat hallottam. A szemem még mindig csukva volt; álom és valóság határán lebegtem. Talán beadtak nekem valamit, valami nyugtatót. A hangok elmosódva érkeztek hozzám, mintha egy fal túloldaláról beszélnének. Elsőre annyit sikerült kivennem, hogy két nő társalog egymással. Egy nyugodtabb, hivatalos hangú, és egy harsányabb, lobbanékony. Aztán, hogy nagyon figyeltem, azt is megértettem, mit mondanak.

‒ Szerencsére nem komolyak a sérülései. A gerince épp, és a feje sem sérült meg, bár enyhe agyrázkódás érte. A bokája kificamodott, és a nagylábujjában a csont megrepedt, de ezek pár hét alatt rendbe jönnek.

‒ Hála az istennek!

‒ Igen. Viszont van itt más is.

‒ Mire gondolsz?

Rövid szünet állt be. A hivatalos személy ‒ valószínűleg doktor nő ‒ lehalkította a hangját.

‒ Van néhány olyan korábbi sérülése, ami aggaszt. Lila foltok, különböző nem látható helyeken, mintha bántalmazták volna.

Fémes csattanás hallatszott, majd káromkodás.

‒ Ne, nekem ne beszélj ezekről! Már akkor tudtam, hogy nem stimmel velük valami, mikor besétáltak a panziómba.

‒ Talán ő is az egyik védenced?

‒ Nem az…

‒ Ha jól sejtem, egyelőre ne szóljak senkinek.

‒ Ne. Ezt nekem kell megoldani.

Újabb szünet következett, majd az orvosnő mormolt valamit, amit nem hallottam, de Freya felnevetett.

‒ Mindig úgy aggódsz értem. Én erre tettem fel az életem. Nem is lehetne másként.

‒ Nos, jó. Tudod, hogy olyan, mintha a lányom lennél, de nem tarthatom folyton a hátamat.

‒ Nem kértelek rá.

A doktor hallgatott. Már azt hittem, hogy megsértődött, amikor ismét megszólalt:

‒ Itt akarsz lenni, amikor felébred?

Freya mélyet sóhajtott.

‒ Szeretnék, de vissza kell mennem a Fearless-be. Különben is, nem sokára itt lesz a férje.

‒ Akarod, hogy szemmel tartsam?

A választ már nem hallottam; az álom olyan hirtelen csapott le rám, mint egy vad hullám, és pillanatokon belül messzire sodort a parttól.

Mikor kinyitottam a szemem, elsőként Mitch arcát pillantottam meg. Az első néhány másodpercben kissé homályos volt, aztán lassan kitisztultak a vonásai. Kék szeme szinte világított napbarnított arcában, ajkát feszes mosolyra húzta.

‒ Jó reggelt, szépségem ‒ köszönt.

Meg sem tudtam szólalni. Csak néztem rá, és eltöltött a rémület. Valahogy éreztem, hogy csak ketten vagyunk. Ketten, egy steril, kórházi szigeten.

‒ Hogy érzed magad? ‒ kérdezte.

Önkéntelenül a homlokomhoz emeltem a kezem. Még mindig lüktetett a halántékom.

‒ Kicsit… kicsit kába vagyok ‒ feleltem. Furcsa ízt éreztem a számban, ahogy kimondtam.

Mitch barátságosan mosolygott.

‒ Ez csak természetes. Beszéltem az orvossal. Azt mondta, nincs nagy bajod.

Megráztam a fejem.

‒ Nem is érzem úgy. Tényleg csak fáradt vagyok a bogyóktól.

Kinyúlt, és megszorította a kezemet.

‒ Hát persze. Erős nő vagy te! Különben nem is vettelek volna feleségül.

Keserű mosolyra húztam a szám. Na, igen. Mitch-nek strapabíró nő kell, olyan, aki nem esik össze egy pofontól. Vagy kettőtől. Hirtelen eszembe jutott a beszélgetés, amit félálomban hallottam. Vajon valóságos volt? Lehet, hogy nagy bajban vagyok. Éreztem, hogy kezdek bepánikolni.

‒ Szomjas vagyok ‒ mondtam gyorsan. ‒ Adnál nekem egy pohár vizet?

Mitch egy hosszú pillanatig nézett rám, aztán leemelt egy poharat az éjjeliszekrényről. Nyújtottam érte a kezem, ám ő egyenesen a számhoz irányította az üveg peremét. Kissé túlságosan megdöntötte a poharat, és nagy önuralmamba telt, hogy ne kezdjek fuldokolni. Feltartottam a kezem, hogy elég lesz. Mitch letette a poharat, aztán előrehajolt, és kisimított egy tincset az arcomból.

‒ Tudod, még betegen is gyönyörű vagy.

Elpirultam, ritkán fordult elő, hogy bókolt.

‒ Jobban is vigyázhattam volna rád. Az enyém vagy, az én kis kincsem. Nem bocsátanám meg magamnak, ha összetörnél. Már semmi sem lenne ugyanaz.

Lesütött szemmel vártam. Vajon mit akar ezzel?

‒ Tökéletesnek kell maradnod. Nagyon fontos, hogy én, és mások annak lássanak. ‒ Hüvelykujja ritmikus köröket írt le az államon, míg beszélt. ‒ Nézz rám.

Ráemeltem a tekintetemet. Láttam, hogy a szeme lázasan csillog.

‒ Ugye, az maradsz?

Csak bólintottam. Megint úgy éreztem magam, mint akit hipnotizálnak. Esélyem sem volt ellent mondani, bármiről is kérdezett. Most két tenyerébe fogta az arcomat, és megcsókolt. Csak homályosan tudatosult bennem, hogy épp megesketett. Még két évig, vagy akár tíz évig tűrjek és hazudjak. De már ő is érezte, amit én: valami mégis meg fog változni. Ő próbált ellene tenni, megőrizni az egyetlent, amit bizton irányít, és amiről azt hitte, hogy örök; azaz engem. Én meg egy új dologtól rettegtem, de egyelőre nem tudtam körülírni. Annyi volt biztos, hogy közeledik.

Még aznap késő délután kiengedtek a kórházból. Az orvosom, Dr. Rose Rivers ‒ őt hallottam Freya-ával beszélgetni ‒ kedves nőnek tűnt, bár kissé idegenkedtem tőle, tudván, hogy a testem olyan pontjait is látta, melyek jobban szerettem, ha rejtve vannak mások elől. Elmondta, hogy pár hétig pihentetnem kell a bokámat, és felírt egy fájdalomcsillapítót. Mikor utamra bocsátott, azt mondta, vigyázzak magamra. Semmi különös nem volt ebben, mégis megmagyarázhatatlan dühöt éreztem. Persze ebben szerepe volt a tolókocsinak is, amiben Mitch kitolt a kórház parkolójába. Tudtam, hogy ez a szabály, ám a szokottnál is tehetetlenebbnek éreztem magam, és ez csöppet sem tetszett. Mitch segített beszállnom az autóba, aztán gondosan becsatolta a biztonsági övemet. Némán hajtottunk a panzió felé. Mitch olykor-olykor rám sandított. Eszembe villant, hogy ez olyan, mint az idefelé vezető utunk. És erről eszembe jutott az is, hogy mikor megyünk már haza.

‒ Meddig akarsz itt maradni? ‒ kérdeztem.

‒ Hogy érted?

‒ Hát, a vakáció már nem vakáció, hogy megsérültem. Úgy érzem, nem vagyok biztonságban.

Mitch felnevetett.

‒ Drágám, te mindaddig biztonságban vagy, míg én itt vagyok neked. Ezenfelül, még nem végeztem.

Már a nyelvemen volt a kérdés, hogy mivel? ‒ de visszaszívtam. Nem fogja elmondani, bármiről is van szó. Mielőtt ideutaztunk, az volt az érzésem, hogy az életemre tör, és ebben a szobalány is megerősített. De most kezdtem rájönni, hogy ez túl könnyű kiút lenne mindkettőnknek, és ez az ember sosem fog lemondani rólam. Addig nem, míg tartom magam, márpedig megesküdtem, hogy soha nem roppanok össze.

Megérkeztünk a panzióhoz. Mitch kiszállt és a csomagtartóhoz ment, hogy kivegye a mankót. Ám amikor nyújtottam érte a kezem, nem adta oda, helyette ölbe kapott.

‒ Olyan, mint a nászéjszakánkon, nem? ‒ vigyorgott. ‒ Át akarlak emelni a küszöbön. ‒ Nem szóltam, csak a nyakába temettem az arcomat.

A panzió társalgójában nagy meglepetésemre zajlott az élet; mindenki ott volt. A bogaras Jeremy a kanapén ült Luke társaságában, és épp nevettek valamin. Edward Ross a fotelben foglalt helyet, Freya pedig a kandallóban égő tüzet piszkálta, és volt még ott egy ismeretlen kisfiú, aki a szőnyegen térdelt Fearless-szel. Olyan volt ez a kép, mint egy családi est; mintha Mitch-el egy idegen háztartásba sétáltunk volna be. Férjem meg is torpant velem az ajtóban. Nem tudtam, hogy a helyzet hozta-e zavarba, vagy csak a kutyától ijedt meg, akit azonban annyira lefoglalt a hasát vakargató gyermek, hogy csak halk morgással jelezte, észrevett minket. A felnőttek közt ellenben azonnal abbamaradt a társalgás, mindenki felénk fordult.

‒ Nahát, itt vannak a merész túrázók! ‒ szólalt meg Edward Ross. ‒ Jeremy-vel fogadást kötöttünk, hogy nem értek vissza egyben. Ő arra tippelt, hogy felfal titeket egy grizzly, én pedig arra, hogy majd jól eltévedtek.

Éreztem, hogy Mitch megfeszül.

‒ Hát nem. Ennél jobban kellett volna tippelnetek. Persze nem meglepő, hogy csak ennyire telik csak magától.

Edward Ross arca elkomorodott, és meglepően fürgén felállt.

‒ Na, ide figyelj…

Freya ebben a pillanatban szólt közbe.

‒ Hé, most ne gúnyolódjatok! Azt tartogassátok a játszmára. Ez Olivia fogadó bulija. El akartuk mondani, mennyire örülünk, hogy ismét köztünk vagy.

Meglepetten pislogtam.

‒ Ó… köszönöm.

Freya a kis dohányzóasztal felé intett, amelyen egy tálca állt, és rajta bögrék.

‒ Csináltunk forró csokit, és már pirul a medvecukor.

‒ Nahát, mintha erdei kiránduláson lennénk ‒ kommentálta Mitch. ‒ Ez nagyon édes. Még emlékszem srác koromból, milyen jókat mulattunk az osztályommal.

Freya hosszan a szemébe nézett.

‒ Helyes. Akkor hát tedd le a feleséged, és csatlakozzatok hozzánk.

Mitch tűnődve rám nézett.

‒ Elég jól vagy hozzá?

Nem tudtam, mit vár el tőlem. Végignéztem a társaságon, és mindenfelé reménykedő arcokat láttam. Tényleg nagyon kedves volt tőlük, hogy mind összegyűltek a tiszteletemre, és láthatóan aggódtak értem, pedig nem is ismertek. Még csak két napja érkeztünk, és abból alig egy napot töltöttünk a panzióban. Mégis… máris befogadtak a maguk fura kis családjába.

‒ Persze, hogy jól vagyok ‒ feleltem egy halvány mosoly kíséretében.

Freya visszamosolygott rám.

‒ Oké, emberek, szorítsatok helyet ‒ intézkedett. ‒ Oliviáé a kanapé, hogy fel tudja tenni a lábát.

Jeremy és Luke azonnal odébb húzódtak. Mitch megindult a kanapé felé, ám ösztönösen megtorpant, mikor Fearless morogni kezdett. A kisfiú rátette a kezét a farkas fejére, és halkan mondott neki valamit. Fearless nagy meglepetésre megnyugodott, és orrával kedvesen megbökte a srácot. A fiú felnevetett és kijelentette:

‒ Most nem fog bántani.

Mitch vetett még egy kétkedő pillantást az állatra és a biztonság kedvéért megkerülte. Óvatosan lefektetett a kanapéra és felpolcolta a lábamat egy párnára.

‒ Így jó lesz, drágám?

Bólintottam, és nyomtam egy puszit az arcára. Mitch elégedetten nyugtázta, aztán körülnézett ő maga hová ülhetne le. Freya készségesen odatolt neki egy támlás széket. Luke és Jeremy is hozott egyet-egyet a konyhából, és mind körülülték a kandallót, no meg engem. Kissé zavarban éreztem magam, így elfogadtam a bögre kakaót, amit Freya nyújtott felém, és azt kortyoltam, hogy senkire se kelljen néznem. De persze velem történt a baleset, így nem úszhattam meg, hogy ne én legyek a középpontban. Elsőként a kisfiú mert kérdezni.

‒ Elmeséled, hogyan sérültél meg?

Ránéztem, és nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjak. Szép szőke kisfiú volt, komoly barna szemekkel, olyan nyolc évesnek látszott. Rám bámult, de közben egy percre se hagyott fel Fearless simogatásával, aki szelíd ölebbé vált a kezei között.

‒ Persze ‒ mondtam. ‒ Az úgy volt, hogy túrázni indultam a férjemmel és Luke-al…

A gyerek figyelmesen végighallgatott, aztán bólintott.

‒ Köszönöm, hogy elmondtad. Egyszer nekem is megsérült a bokám. Fociztunk a fiúkkal, és egyszer csak kiszaladt alólam a lábam. Utána több napig fájt.

‒ De meggyógyultál, ugye?

‒ Persze. Minden seb begyógyul előbb-utóbb.

Erre az egész társaság arcán mosoly futott végig. Az enyém kicsit fájdalmas volt.

‒ Hé, én meg egyszer eltörtem a lábamat ‒ szólalt meg Luke. ‒ Kamasz voltam még, és le akartam nyűgözni egy lányt azzal, hogy lemerek ugrani a csűr tetejéről. Hát, ha nem is ájult el a mutatványomtól, de utána ápolt.

Mindenki nevetett. Freya tisztelgésképp Luke-ra emelte a kakaós bögréjét.

‒ Jó trükk.

A kisfiú a fejét csóválta.

‒ Szerintem meg hülyeség.

Még jobban nevettek.

‒ Majd megérted Ben, ha te is szerelmes leszel ‒ kacsintott rá Luke. Ben nem jött zavarba.

‒ A szerelem megzavarja az ember fejét. Olyan butaságokat tesz a kedvéért, hogy eltöri a lábát. Vagy ami még rosszabb: levetkőzik.

Luke harsányan nevetett.

‒ Igen, hát ez tényleg szörnyű nagy bűn! El ne kövesd!

‒ Szerintem meg jó móka ‒ szúrta közbe Freya, arcán pajzán mosollyal.

Edward Ross megköszörülte a torkát.

‒ Szerelem, szerelem… Nagyon szép korszak az ember életében, főleg amíg fiatal. Olyankor sokszor érzi magát szerelmesnek. A házasság pedig… nos, annak is megvan a maga szépsége. Én húsz évet húztam le egy asszony mellett. Jó asszony mellett, teszem hozzá. És, bár nem mindig voltam úriember, szép időket éltünk együtt. Csak sajnos korán elvesztettem. Így már nem is tűnik olyan sok időnek az a húsz év, igaz? Panaszkodunk, de azért mégis csak jó, ha van kihez hazamenni. Úgyhogy, én azt ajánlom mindenkinek, hogy a jó házasságot becsülje meg ‒ sanda pillantást vetett rám és Mitch-re. Éreztem, hogy elönt a szégyenérzet. A jó házasságot… Nagyokat nyeltem, és próbáltam mosolyogni, ahogyan Mitch.

‒ Te pedig, kölyök ‒ fordult most Edward Benhez ‒ csak akkor vetkőzz le, ha már érzed, hogy szorít a nadrág. ‒ És ennyi volt. A kínos pillanat máris tovaszállt, mindenki megint mosolygott.

 A szó továbbterelődött Jeremy rovarokkal kapcsolatos kutatására, aki azt állította, hogy egy új fajt fedezett fel a hátsó kertben. Senki sem mert közbeszólni, tetetett nagy érdeklődéssel hallgattuk. Kivéve engem, mert egy idő után nem bírtam elfojtani az ásítást. A kórházban kapott fájdalomcsillapító még mindig dolgozott bennem, és egyre inkább erőt vett rajtam a fáradtság. Freya figyelmesen nézett rám, ő volt az egyetlen, akinek feltűnt, hogy már csak félig vagyok jelen.

‒ Jól érzed magad? ‒ kérdezte egészen halkan.

Álmosan pislogtam rá, pedig szerettem volna tartani magam előtte.

‒ Igen, csak a gyógyszerek…

Freya bólintott.

‒ Előkészítettem neked az irodámat a földszinten. Elég zsúfolt, de van benne egy kényelmes heverő, és legalább nem kell lépcsőznöd.

Minden szín kifutott az arcomból. Remegő hangon kérdeztem:

‒ Mitch is elfér azon a heverőn?

Freya összehúzta a szemét.

‒ Nos, felállíthatok neki egy pótágyat, de szerintem nyugodtan eltölthetsz egy éjszakát a férjed nélkül. Pihenésre van szükséged.

Azonnal megráztam a fejem.

‒ Nem. Mellette van a helyem.

Freya kétkedve meredt rám, és már attól tartottam, hogy mindenki előtt vitatkozni kezd velem, ám ő inkább Mitch-hez fordult.

‒ Hé, Mr. Harper! Mondja, bánná, ha a felesége egy éjszakát maga nélkül töltene? Tudja, leesett egy szikláról, és szerintem jót tenne neki a pihenés.

Mitch először Freyára, azután rám nézett. Igyekeztem szavak nélkül a tudtára adni, hogy semmi közöm az egészhez, és ellene vagyok a tervnek. Mitch egy pillanatig töprengett, majd hamiskásan elmosolyodott.

‒ Hát, ha ez kell ahhoz, hogy hamar lábra álljon… és ha ő is így gondolja, akkor részemről rendben.

Hosszan néztünk egymás szemébe, néma párbeszédet folytatva. Komolyan ezt akarod, vagy csak úgy teszel, és utána megbüntetsz?

Ha most engedményt teszek, akkor elhagysz? Még mindig bízhatok benned?

Jól láthatóan bólintottam. Freya persze elértette az üzenetet, és győzedelmesen mosolygott.

‒ Helyes. Meg van beszélve, Mr. és Mrs. Harper!

Freya irodája valóban zsúfolt hely volt. Nagy részét elfoglalta a hatalmas mahagóni íróasztal, a fal mellé tolt iratszekrények és a könyvespolc. A már említett dívány az ablak alá volt tolva, és nem úgy nézett ki, mint ami mellé még fel lehetett volna állítani egy vendégágyat. Ezen el is gondolkoztam, míg Mitch segített elhelyezkednem a kényelmesnek tűnő párnák közt. Freya udvariasan az ajtón kívül maradt, míg mi elbúcsúzunk éjszakára. Mitch épp fölém hajolt, és betakargatott a puha pokróccal.

‒ Mióta házasok vagyunk, még sosem töltöttük külön az éjszakát ‒ jegyezte meg. ‒ Furcsa lesz, hogy nem szuszogsz ott mellettem.

Csak néztem rá. Ritkán fordult elő, hogy elővette az érzelmes oldalát, de ma már másodszor próbálkozott ezzel. Tudtam, hogy célja van vele.

‒ Remélem, azért jól fogsz aludni. Nem tetszik nekem ez a Freya nőszemély ‒ mormolta, és közben fél kézzel benyúlt a takaró alá. Megfeszültem. ‒ Úgy tesz, mintha ismerne minket, pedig szart se tud rólunk. ‒ Ujjai a pólóm alatt matattak; végigsiklottak a hasamon, majd nyitott tenyere megállapodott a mellemen. ‒ Tényleg nagyon fogsz hiányozni. Ugye, én is hiányozni fogok neked? ‒ Mutatóujja és középsőujja közé csippentette a mellbimbómat. Még nem annyira, hogy fájjon, de éreztem a szorítást. Levegő után kapkodtam, és máris könny szökött a szemembe. Tényleg nem a fájdalomtól, de tudtam, hogy veszélyessé válhat a helyzet.

‒ Igen ‒ suttogtam, és közben gyűlöltem minden pillanatot. Mitch rám villantotta ragadozó mosolyát, és körözni kezdett érzékennyé vált mellbimbóm körül. Közben félig rám nehezedett és a combomon éreztem a merevedését. Készen állt. Mindig készen állt.

‒ Fáradt vagyok ‒ leheltem. Tudtam, hogy nagyon gyenge próbálkozás. Mitch felmordult és még jobban rám nehezedett. Felszisszentem, mert a lábfeje hozzáért sérült bokámhoz. Mozdulatlanul feküdt rajtam, miközben egyre nőtt köztünk a feszültség.

‒ Tényleg nagyon nehéz perceim lesznek nélküled ‒ dünnyögte bele a fülembe, és kezét becsúsztatta kettőnk közé. Vártam a fájdalmat és a szégyent, mikor hozzám nyúl, ám ez nem történt meg; helyettem saját magát kezdte el izgatni. Hallottam, ahogyan a lélegzete egyre szaporábbá válik, a marka pedig egyre gyorsabban dolgozott. Alig bírtam elfojtani undorodó nyögésemet. Végül láttam, ahogy eltorzul az arca, és szaggatott hang hagyja el az ajkát. Egy pillanatra behunyta a szemét, majd elömlött arcán a mosoly.

‒ Köszönöm ‒ suttogta. A szó nem nekem szólt; orgazmus után mindig hálát adott, függetlenül attól, hogyan jutott el a csúcsra. Émelyítő volt. De végre leszállt rólam, és vidámabbnak tűnt, mint előtte.

‒ Jó éjszakát ‒ szólt, majd csókot nyomott a homlokomra. Amint elhagyta a szobát, könnyek közt dühödten szitkozódni kezdtem. Örültem, hogy ennyivel megúsztam a mai estét, de attól még gyűlöltem a helyzetet. Ki voltam szolgáltatva, jobban, mint valaha.

A takaró sarkát morzsolgattam, és biztosra vettem, hogy nem sokat fogok aludni ma éjjel, bármennyire is kimerültnek éreztem magam. Az iroda furcsán világos volt, a lehúzott redőny résein át besütött a telihold. Hallottam az éjszaka zajait; biztosra vettem, hogy odakint vadállatok mászkálnak. Talán épp most vették körbe a házat, mégsem tőlük féltem.

Elkezdtem magamban visszafelé számolni, hátha az segít megnyugodnom, és talán el is alszok. Már félálomban voltam, mikor hallottam, hogy halkan nyílik az ajtó. Azonnal felébredtem, és vártam, mi történik. Először azt hittem, hogy Mitch közeledik, majd a második gondolatom Freya volt. Ám egyik sem nyert; késő éjszakai látogatom négy lábon osont, és átható pézsmaillatot árasztott. Óvatosan közelített meg, de cseppet sem volt félelmetes. Mikor a heverőhöz ért, leült a két hátsó lábára és figyelmesen nézett. Szemei világítottak a sötétben. Gondoltam egyet, és lassan kinyújtottam felé a kezem. Odatartottam az orra elé, és hagytam, hogy megszagolja. Miután mintát vett, úgy tűnt elégedett, mert kedvesen bökdösni kezdett. Elmosolyodtam, és megsimogattam a fejét. Egy ideig tűrte, aztán ásított egyet és lefeküdt a szőnyegre. Én is behunytam a szemem.

Végre biztonságban voltam.