Hatodik fejezet

Valami meleg és nedves súrolta a tenyerem. Többször is végighaladt, a csuklómtól az ujjaim végéig. Félálomban lebegtem. Csak homályosan érzékeltem, hogy mosolygok, és halkan azt motyogom:

‒ Hagyd abba.

Olyan volt, mint egy nyelv. Csiklandós érzetet keltett, s egészen addig folytatta a munkáját, míg fel nem ébredtem. Először arra gyanakodtam, hogy ez Mitch legújabb perverzsége, de amint kinyitottam a szemem, egy szőrös arcot, és hosszú orrot pillantottam meg.

‒ Fearless! ‒ kiáltottam fel. ‒ Megijesztettél.

A kutya csak vigyorgott rám, majd hátratekintett a válla fölött. Mögötte ott állt Freya, teljes harci készültségben. Piros vastag kabátot, fekete kesztyűt, zöld sálat és szintén piros sapkát viselt, lábán pedig hótaposót. Elkerekedett a szemem.

‒ Mi ez a sok holmi rajtad? ‒ nyökögtem, még mindig álomittasan.

Freya boldogan mosolygott.

‒ Jó, hogy megkérdezed. Van egy kis meglepetésem, ami biztosan tetszeni fog.

Kételkedve ráztam a fejem. Csak ekkor jöttem rá, hogy félig ülök, félig pedig fekszem a fotelban, a lábam a levegőben kalimpál, Ben könyve pedig nyitva hever az ölemben. Hát persze. Itt ért hajnalban az álom. Te jó ég.

‒ Én öhm… össze kell szednem magam ‒ suttogtam, és roppant kínosan éreztem magam.

Freya összedörzsölte kesztyűs tenyerét.

‒ Oké. Kint megvárunk. Gyere, Fearless!

Megvártam, amíg eltűnnek, majd kikászálódtam a fotelból. Rettentően fájt a derekam. Észrevettem, hogy felül kissé szétnyílt a köpenyem, és kilátszik a vállam. Egy halványlila fognyom éktelenkedett épp azon a területen. Szorosan behunytam a szemem, igyekeztem nem elájulni. Vajon látta valaki? Tanácstalanul néztem körbe a társalgóban. Nem tudtam, mennyi lehet az idő, de már biztosan megvolt a reggeli. Az azt jelenti, hogy Freyát is beleértve legalább négy olyan személy láthatta ezt a nyomot, akinek nem kellene. Persze attól is függ, mióta feküdtem ebben a helyzetben, de… mindenképp szégyen.

Elindultam a lépcsősor felé. Félúton felfelé rájöttem, hogy óvatosan már rá tudok nehezedni sérült lábamra anélkül, hogy ordítanom kéne. Ez némi reményt adott, így kicsivel jobb hangulatban folytattam az utamat a szobánkig.

Alig lepődtem meg, mikor senkit sem találtam odabent. Az ágy szépen be volt vetve, Mitch laptopja az éjjeliszekrényen feküdt és éppen töltődött. Elporoszkáltam a ruhásszekrényig, és ledobtam magamról a köntöst, miközben a megfelelő ruhadarabok után keresgéltem. Már felvettem az alsóneműm, mikor vidám kacagás és kiáltozás hangjai ütötték meg a fülem. Az ablak felől érkeztek. Résnyire félrehúztam a halványkék sötétítő függönyt, hogy ki tudjak lesni az udvarra. Ekkor elállt a lélegzetem. Az üveget jégvirág borította, de még ezen keresztül is ráláttam a hófedte tájra. Az éjjel vagy harminc centi hó hullott le, minden gyönyörű fehérbe öltözött. Olyan volt, mint egy álomkép, s hirtelen megmagyarázhatatlan boldogságot éreztem. A mellkasomra szorítottam a tenyerem, és mosolyogtam. Addig mosolyogtam, míg el nem zsibbadt a szám. Néztem a fel-le rohangáló Mitch-et, aki épp a bogaras Jeremy-t bombázta hógolyóval, Luke pedig a háttérből bíztatta. Nem mindennapi látvány volt ez. Éreztem, hogy nem álldogálhatok csak így itt, én is részese kell, hogy legyek.

Elhúzódtam az ablaktól. Sietve magamra rángattam egy harisnyát, rá a farmert, hosszú ujjú pólót, arra egy pulóvert, és végül egy dzsekit. Kesztyűm nem volt; majd zsebre dugom a kezem. A tőlem telhető leggyorsabban értem a földszintre, majd ki az udvarra.

Azonnal csípni kezdte a hideg levegő az arcomat, de nem sikerült visszakergetnie, sőt; nevetve gázoltam bele a hóba. Kitárt karral forogtam körbe, megfeledkezve a bokámról. Az lett a vége, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, és elterültem a hóban, de még akkor is nevettem. A karommal tovább csépeltem, s fél lábbal kalimpáltam, nyomorék hó angyalt hozva ezzel létre. Csak percek múltán vettem észre, hogy Freya a közelben áll, és engem figyel. Azonnal felkönyököltem.

‒ Nagyon rég nem láttam már havat ‒ magyaráztam.

‒ Gondoltam.

Még közelebb jött, és megszemlélte a művem.

‒ Szép.

‒ Köszönöm.

‒ Akarod látni a meglepetést?

Széttártam a kezem.

‒ Én azt hittem, ez a meglepetés.

‒ Ezt a természet intézte. Bár tény, hogy köszönetet kell mondjak neki, mert hó nélkül az én meglepetésem semmit sem érne.

Bevallom, sikerült felébresztenie a kíváncsiságomat. Megpróbáltam felkelni a földről, de a hó túl mély volt, a lábam pedig fájt. Segítséget azonban eszem ágában sem volt kérni tőle. Nem is kellett; magától lehajolt, és a kezét nyújtotta, én pedig idegenkedve megragadtam. Felhúzott, és néhány másodperc erejéig egészen közel álltunk egymáshoz. Felfedeztem az apró titkos mosolyt az ajkán, és azt is láttam, hogy van egy heg az állán. Vajon hol szerezte?

‒ Fordulj meg ‒ kérte.

‒ Miért?

‒ Lesöpröm rólad a havat.

Engedelmesen hátat fordítottam neki, és meg sem mozdultam, míg letisztogatott.

‒ Oké, most már mehetünk ‒ szólt, és belém karolt.

Mielőtt beléptünk volna a fák közé, hátrapillantottam abba az irányba, ahonnan Mitch és a fiúk nevetését hallottam. Furcsa volt, hogy nem hozzájuk megyünk. Aztán felvillant előttem a tegnap éjszaka, és összeszorult a torkom. Hagytam, hogy Freya magával vigyen.

Körülbelül tíz métert tettünk meg az erdőben, amikor az egyik fa mögött felfedeztem valamit. Nem tudtam, hogy mi az, egészen addig, míg meg nem kerültük a fenyő vaskos törzsét. Akkor viszont belém hasított egy gyerekkori emlék. Mikor még az apám élt, egyszer magával vitt a kanadai rokonainkhoz; akkor láttam életemben először havat, és akkor ültem szánkón először. Egy szánkó!

Elhúzódtam Freya mellől, és közelebb léptem a téli járműhez, hogy megcsodálhassam. Nagyobb volt, mint egy gyerekszán, de kisebb, mint a Mikulás csodajárgánya. Csillogó lakk borította a felületét, és a szántalpa is ki volt fényesítve. Egy meleg takarót terítettek az ülésére, hogy aki ráül, ne fázzon meg. Felfedeztem egy italtartót is az oldalán, és benne egy kék termoszt. Jó pofa volt. Hátrapillantottam Freyára, és éreztem, hogy ragyog az arcom.

‒ Ez meseszép! ‒ szóltam.

Freya csak mosolygott; megvárta, míg kigyönyörködöm magam, aztán a szán elé lépett, és fölvette a földön heverő hámot. Jobb kezéről lehúzta a kesztyűt, két ujját a szájába dugta, s éleset füttyentett. Értetlenül néztem rá, fogalmam sem volt, mire készül. Aztán meghallottam a csaholást. Az egyik fa mögül Fearless bukkant elő lihegve, vidáman ugrándozva a hóban. Rásandítottam Freyára, ugyanis derengeni kezdett, mi lehet a terve. És nem is tévedtem; Freya odahívta magához az állatot, leültette a szán elé, és szakszerűen felcsatolta rá a hámot.

‒ Így, ni. Jó fiú ‒ duruzsolta, s megpaskolta az oldalát. Ezután felém fordult: ‒ Készen állsz egy kis kirándulásra?

‒ Nem is tudom… ‒ hebegtem. ‒ Fearless nem bánná? Úgy értem, elbírja a súlyom?

Freya büszkén nézett végig a kutyáján.

‒ Szerinted úgy néz ki, mint akinek bármi problémája van ezzel? Alig várja, hogy induljunk!

Fearless, mintegy egyetértése jeleként, az ég felé emelte az orrát, és vonítani kezdett. Cseppet sem tűnt idegesnek a hám miatt, inkább volt izgatott. A hangulata hamar átragadt rám is, még sohasem ültem kutyaszánon. Freya pillantásától kísérve elhelyezkedtem az ülésen; bőven volt hely a lábamnak, így kényelmesen ki tudtam nyújtani, nem kellett aggódnom a bokám miatt. Megkapaszkodtam a szán oldalában, és vártam, hogy induljunk. Már csak egy dolog zavart: nem volt gyeplő. Fogalmam sem volt, honnan fogja tudni Fearless, merre kell mennie. Mi van, ha elkezd futni, mint az őrült, és nekimegyünk egy fa törzsének, vagy felborulunk? Semmi kedvem nem volt még egy balesethez. Ám mielőtt lett volna időm alaposan átgondolni a helyzetet, Freya megadta a jelet, és éreztem, hogy a szán elindul velem.

Lassan, puhán siklottunk a hóban. Fearless nem ment gyorsan; kényelmes tempóban haladt előre, alig feszült neki a hámnak, ügyesen kerülgette az akadályokat. Freya pár lépéssel lemaradva követett minket. Az első öt percben még görcsösen szorítottam a szánkó oldalát, aztán lassan elernyedtek az ujjaim, és a feszültség apránként távozott belőlem. Csodálatos helyen jártunk. Csend volt az erdőben, csak a szántalpak, és Fearless tappancsának halk surrogása hallatszott, néha egy madár kiáltott, néha egy fenyő rázta meg az ágait, havat hullajtva. Minden olyan tiszta volt, természetes, mégis ragyogó az én szívemnek. Soha nem éreztem még ilyen könnyed örömet. Nem kellett gondolkoznom, csak élveztem a látványt, az érzést, magát az utazást. Egy mesébe csöppentem. Futólag átvillant rajtam a gondolat, hogy mennyire hihetetlen ez az egész. Itt vagyok Coloradóban, egy szánon ülök, amit egy állat húz, amiről valójában nem is tudom, hogy farkas, vagy kutya-e, a nyomunkban egy fiatal nő lépked, aki nem is tudom, miért teszi ezt értem. Furcsa az élet, amiről azt hittem, véget ért, mikor hozzámentem Mitch-hez. De most Mitch nincs itt.

Tompa ürességet éreztem. Két év után először voltam nagyon távol a férjemtől. És egyre messzebbre vitt a szán. Annyira, hogy lassan elhalványultak a rossz emlékek, és bár tudtam, hogy mögöttem vannak, és egyszer vissza kell fordulni, a jelen nem kínzott olyan erővel, mint máskor.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mikor Freya rászólt Fearless-re, hogy álljon meg. A kutya azonnal engedelmeskedett, s a szán rándult egyet alattam, majd megállt. Hirtelen nagyon nagy lett a csend. Freya előresétált a kutyához, és dicsérve megsimogatta, aztán elengedte a hámról. Csalódottan sóhajtottam.

‒ Kis pihenőt tartunk ‒ jelentette be Freya.

‒ Nagyon elfáradt? ‒ kérdeztem aggódva.

Freya vidáman nézett rám.

‒ Dehogy. De gondoltam, iszunk egy kávét. Ott van a termosz melletted.

Kivettem a tartóból a palackot, és Freya felé nyújtottam. Visszasétált hozzám, és intett, hogy szorítsak egy kis helyet a szánon. Odébb húzódtam, ő pedig leült mellém. Töltött mindkettőnknek az italból.

‒ Egészségünkre! ‒ rikkantotta, és mókásan összekoccintotta a bögréjét az enyémmel.

Gyanakodva beleszagoltam az italba, emlékezve a brandys üvegre. Freya észrevette, mit csinálok, és kinevetett.

‒ Hé, ez tiszta fekete.

Belekortyoltam, és egyből elfintorodtam.

‒ Igen, már rájöttem. Nagyon erős.

‒ Legalább nem vennéd észre benne a brandy-t.

Lesújtó pillantással illettem.

‒ Miért, néha kell egy kis löket ‒ ugratott.

‒ Nem mondom, hogy nem…

‒ Akkor meg? Lazíts egy kicsit.

Elfordítottam a fejem, és a fákat bámultam. Lazítsak… Ha lazítanék, túl sok dolgot elárulnék magamról, és ezt nem engedhettem meg. Makacsul kapaszkodtam hát a kávésbögrébe, és hallgattam.

‒ Tegnap a reggelinél arra kértél, hogy meséljek az életemről ‒ szólalt meg váratlanul Freya. ‒ Ezt úgy veszem, hogy meg akarsz ismerni. Itt a lehetőség, hogy kérdezz.

Továbbra is hallgattam. Tényleg meg akarom ismerni? Mennyi ideig leszünk még Coloradóban? Lenne értelme megismernem? Nem szabad, hogy barátnőm legyen, akár távoli, akár közeli. A barátság bizalmon alapszik. Márpedig nem lehetek vele őszinte. Nem tudtam, hogyan utasítsam vissza, anélkül, hogy megbántanám. Talán ha semmiségekről kérdezem…

‒ Mi a kedvenc színed?                     

Szemrebbenés nélkül válaszolt.

‒ A kék.

Remek. És most, hogyan tovább?

‒ Kedvenc zenéd?

‒ Változó. Mindig a hangulatomtól függ. Szeretem az elgondolkodtató zenéket, máskor a vidámakat, amikre táncolni lehet. És, egyik nagy bűnöm a country.

Ezen muszáj volt nevetnem.

‒ Írtál valaha verset? ‒ Fogalmam sincs, ez honnan jött.

‒ Naná. Szerelmes kamaszként többet is.

‒ Fel is olvastad őket?

‒ Nem. Mélységesen szégyelltem őket. Jegyzetlapokra írogattam, amiket aztán elrejtettem a párnahuzatba.

‒ Van barátod? ‒ Ez a kérdés csak úgy kicsúszott. Ő viszont nem lepődött meg; nyíltan a szemembe nézett.

‒ Nincs.

‒ Nem is akarsz férjhez menni?

‒ Nem. Egyszer már összekötöttem az életemet valakivel.

Kis híján elejtettem a kávémat. Már volt férjnél? Vajon mi történt?

‒ Elváltatok?

Freya a fák tetejét bámulta. Ujjai lassan doboltak a termosz oldalán.

‒ Elvesztettem.

A szó úgy hatott az erdő csendjében, mint egy pisztolylövés. A golyó egyenesen engem ért. Máris olyasmibe sikerült belenyúlnom, ami túl személyes volt, és fájdalmat okozott. Most már azonban hiába bánkódtam.

‒ Sajnálom ‒ a hangom rekedt volt.

Freya felállt mellőlem, és egy közeli bokor tövébe öntötte a kávéja maradékát. Aztán rám nézett, és mosolygott.

‒ Következő kérdés?

Csak órák múltán értünk vissza a panzióba. Egészen addig beszélgettünk a szánkón ülve, míg el nem fogyott a kávé, és reszketni nem kezdtünk. Kicsit kínos volt újra felvenni a beszélgetés fonalát, de magam is meglepődtem, mennyi hétköznapi kérdést képes feltenni az ember, és milyen személyesek lehetnek mégis az ezekre adott válaszok. Akárhogy is vonakodtam attól, hogy megismerjem Freyát, rengeteg mindent meg tudtam róla ez alatt a néhány óra alatt. Például, hogy a kedvenc színésznője Sandra Bullock és Angelina Jolie. Régen utált főzni, és még a tűzhely közelébe sem volt hajlandó menni. Jobban szereti a barátságos kis kocsmákat a zsúfolt szórakozóhelyeknél. Többször előfordult már, hogy meg kellett ütnie egy férfit, mert az erőszakoskodott vele. Tizenkét éves korában csókolózott először. Régen gyűjtötte az acélbetétes bakancsokat. Kislánykorában nem voltak igazi játékai. Fogócskázni szeretett a legjobban, és állatokat gyógyítani. Fearless-t az utcán találta öt évvel ezelőtt, egészen elvadult állapotban. Hetekig kellett udvarolnia neki, mire a bizalmába férkőzött, de azóta is ő az egyetlen lény, akiben feltétel nélkül megbízik, és ez fordítva is igaz.

Akárhogy is, Freya válaszai csak még több kérdéshez vezettek, és úgy éreztem, szándékosan intézte így: azt akarta, hogy felmerjem tenni őket. Sajnos csalódnia kellett; úgy tettem, mintha nem vettem volna észre semmit, és végül kifogytam a légből kapott kérdésekből, a többivel meg egyszerűen nem törődtem. Nincs közöm az életéhez, mint ahogyan neki sem az enyémhez.

Mikor leszálltam a szánról, én is odahajoltam Fearlesshez. Megsimogattam a fejét, és köszönetet suttogtam neki, sőt kicsit még oda is bújtam hozzá. Nem bánta; kedvesen beleszuszogott a fülembe. Ezután Freyának mormoltam valami köszönetfélét, aki épp csak odabiccentett, és közölte, visszaviszi a szánt a fészerbe. Egyedül kellett bukdácsolnom a hóban a panzió ajtajáig.

Furcsa volt belépni a melegbe a kinti fagy után. A társalgóban égett a kandalló. Furamód kihalt volt a helyiség, egyedül Mitch üldögélt a fotelban, keresztbe tett lábbal, elgondolkozó arckifejezéssel. A tekintete veszélyesen üres volt.

‒ Szia ‒ köszöntem, de éreztem, hogy a hangom megremeg.

Mitch elbámult mellettem. Óvatosan közelebb léptem.

‒ Mióta ülsz itt?

‒ Te mióta voltál távol?

A gyomrom görcsbe rándult. Még egy lépést tettem előre; azt képzeltem, hogy egy vékony jégen haladok, ami bármikor beszakadhat alattam.

‒ Nem tudom ‒ vallottam meg őszintén. ‒ Én csak… sétáltam az erdőben.

Lepillantott a lábamra. Sérült bokával sétálgatsz? Hangosan azonban csak ennyit mondott:

‒ Értem.

Lassú mozdulattal kibújtam a dzsekimből, és a hónom alá gyűrtem.

‒ Neked milyen napod volt?

Hirtelen elmosolyodott, ám ebben a mosolyban nem volt semmi örömteli, inkább mintha azt kérdezte volna: te most gúnyolódsz velem?

‒ Én csak üldögélek itt egy ideje, és azon gondolkoztam, hová lettél. De mivel erre már meg is adtad a választ…

‒ Sajnálom. Nyilván szólnom kellett volna, hogy elmegyek.

‒ Nyilván… Az, hogy a férjednek szólítasz, nyilván nem jelenti, hogy elszámolással tartozol nekem. Hoppá, várjunk csak: mégis. Ugye, nem kell hogy emlékeztesselek rá, mit jelentesz nekem, és hogy én mit jelentek neked?

Összeszorítottam az ajkam, és leszegtem a fejem. Hogy én mennyire gyűlöltem, mikor épp nem emlékeztetett rá! Hallottam, hogy megnyikordul a fotel, és már ott is állt előttem. Házi papucsot viselt, amin más esetben nevettem volna. A férfi kölni fűszeres illata áradt a pulóveréből. Egy ujjal felemelte az államat; nem szólt semmit, pár másodpercig némán tanulmányozta az arcomat. Aztán hirtelen mozdult, és ujjai ezúttal a nyakamra fonódtak. Nem kezdett fojtogatni, csak erősen tartott. Úgy éreztem magam a kezei közt, mint egy engedetlen kutyakölyök. Mi lenne, ha most megszólalnék?

‒ Ne veszítsd el a fejed… ‒ mondtam halkan. ‒ Tudd, hogy hol vagyunk.

Mitch tekintete megvillant, és láttam, ahogyan a dühe szép lassan elpárolog. Ezúttal udvariasan mosolygott, ahogyan az ügyfeleire szokott. Közelebb húzta a fejemet, kényszerítve, hogy a mellkasára boruljak. Nyugtató mozdulatokkal simogatni kezdte a hátamat.

‒ Igazad van. Nem azért jöttünk ide, hogy mindent elrontsak. Most vigyáznunk kell.

‒ De miért? ‒ suttogtam bele a mellkasába, nem számítva, hogy meghallja.

‒ Azért, mert most mindennél fontosabb, hogy egy család legyünk ‒ érkezett a válasz.

Egy család? Mit akar ezzel?

‒ Gyere, melegedjünk meg a tűznél. ‒ Odahúzott a kanapéhoz, leült, majd az ölébe vont. Egy percre sem hagyta abba a simogatásomat. Állát a vállamra támasztotta, és éreztem, hogy elmúlt a veszély. Már nem én foglaltam le a gondolatait, hanem valami egészen más. És, mint mindig, fogalmam sem volt, mi jár a fejében. Most először viszont jobban féltem a terveitől, mint az öklétől. Nem ismertem ezt a férfit.

Az ágy szélén ültem. Sötét volt a szobában, csak a halványkék függönyön át szűrődött be némi fény. Mitch a hátam mögött feküdt, hangosan hortyogott. Egyik izmos karját az arca elé emelte, mintha védekezne valamitől. Mindig így aludt. Talán attól tartott, hogy álmában visszavágok, vagy nem tudom. Az ember tényleg nagyon sebezhető, ha épp álmodik. Nekem azonban ma éjjel eszem ágában sem volt vele foglalkozni.

Nem tudtam aludni, ezért magamhoz vettem a Nikont. Az éjjeliszekrényem fiókjában találtam meg, és örömmel láttam, hogy nem lett baja, bár egy kicsit megkarcolódott hátul a kijelzője. Mikor rányomtam a bekapcsoló gombra, gond nélkül magához tért. Először visszanéztem a fényképeket, amiket nemrég készítettem. Kíváncsi voltam, hogy melyek sikerültek. Nem kis megdöbbenéssel láttam, hogy a kép Mitch-ről és Luke-ról tökéletes volt. A balesetem előtti pillanatban készült, és egyáltalán nem látszott rajta, hogy remegett volna a kezem. Senki meg nem mondta volna, hogy pár másodperccel ezután lerepültem a peremről. Annyira furcsa… ha meghaltam volna, ez lenne az utolsó kép, amit készítettem.

Hirtelen keserű lett a szám íze, ahogy tüzetesebben megvizsgáltam a fotót. Emlékeztem arra a döbbent pillanatra, mikor a lencsén keresztül bámultam a két férfi közti hasonlóságot. Most is ugyanazt a zavart éreztem. Olyan, mintha testvérek lennének. A kisfiús arcvonások, a sűrű, szőkésbarna haj… Mitch arcát ugyan megkeményítették az évek, és ha valaki alaposan megnézte, láthatta a kék szemekben a rejtett fenyegetést. Luke ellenben csibészesen jó képű volt, a tekintetében huncutság csillogott, de semmiképpen sem tűnt agresszívnak. A mosolya kissé zavart volt, ám igyekezett kihozni magából a legtöbbet. Nem értette, mit akar tőle az idegen fickó. Talán ő nem is látja a hasonlóságot. Mégis hirtelen belém nyilallt az érzés, hogy Luke lehet a kulcs, amiért itt vagyunk. Elvégre Mitch egyfolytában körülötte forog, mióta csak megérkeztünk. Horgászni megy vele, együtt hógolyóznak…

Egy pillanatra be kellett hunynom a szemem. Ültömben is megszédültem. Rájöttem, hogy két dolgot tehetek: egy, megpróbálom megismerni Luke-ot. Kettő: felhívom az anyámat, és rákérdezek, ő mit tud a fiúról és Mitch terveiről. A gondolatra is hányingerem támadt. Eddig sem akartam felhívni, még akkor sem, mikor azt hittem, veszélyben forog az életem. Hogyan kerekedhetnék felül a büszkeségemen és a gyűlöletemen? Úgy, hogy muszáj tudnom. El is határoztam, hogy lesz, ami lesz, reggel felhívom.

Kinyúltam az éjjeliszekrény felé, és nagyot kortyoltam a vizes pohárból, aztán tovább lapoztam a képeket. A következő felvétel már elmosódott, alig lehetett kivenni, mit ábrázol. Ezt valószínűleg véletlenül, ijedtemben lőttem el. Félig az ég, félig a talaj látszott rajta. Tévedtem; ez az utolsó felvételem. Be kéne kereteztetni. Megcsóváltam a fejem. Hirtelen milyen drámai lettem!

Még egyszer megnyomtam a visszafele nyilat a gépen, bár nem számítottam több fotóra. Éppen ezért elállt a lélegzetem, mikor megláttam. Freya arca mosolygott rám a kijelzőről. Az első gondolatom az volt, hogy nem én készítettem ezt a képet. A második pedig ‒ és ez volt az ijesztőbb ‒, hogy milyen gyönyörű ez a lány. Hirtelen fotós szemmel néztem rá. Láttam, hogy milyen szép a szeme, milyen kifejező a pillantása. Sokkal több volt mögötte, mint egy átlagos emberi tekintetben. A szája pedig… a mosolya féloldalas volt, kihívó. Mintha azt üzente volna a képről: gyere, és próbáld meg kifürkészni a titkaimat. Ahogy lejjebb siklott a tekintetem, láttam a hófehér meztelen vállakat, a kecses kulcscsontot… félmeztelen volt. A kép pont a melle fölött volt elvágva. Tökéletes megoldás. A háttérből nem sok látszott; meleg fény vonta körbe az alakját. Fogalmam sincs, hol készülhetett. Még pár pillanatig néztem a képet, és közben elfelejtettem lélegezni. A csodálaton és a rémületen túl feléledt bennem a harag. Mit képzel, hogy csak úgy kölcsön veszi a gépemet? Egyáltalán mikor csinálta? Amíg kórházban voltam? Szándékosan intézte így, akarta, hogy lássam, vagy csak elfelejtette kitörölni? Akárhogy is, nekem nem esik nehezemre. A mutatóujjam megkereste a törlés gombot. Beletelt pár másodpercbe, míg rájöttem, hogy tétovázok. Túl jól sikerült kép. Ha törlöm, örökre eltűnik. Remegő ujjal, finoman megnyomtam egy másik gombot; mentve a memóriakártyára.

Belecsavartam az egyik pulóverembe a Nikont, és visszatettem a fiókba.